Teszt: Volkswagen Caddy 2.0 TDI - 2021.

Nem kérdőjelezem meg, hogy sokaknak valóban az, mindenki a saját szubjektív valóságát éli meg, ha viszont politikai színezetet kap a gyermekvállalás kérdése (urambocsá' diskurzusa), képes keresztülvágni mindent - kapcsolatokat, közösségeket, családi vacsora közben még az étkezőasztalt is. Mindenki szíveskedjék távol maradni a magánszféra e szuverén szegletétől, mondják, akikre trottyos potentátok erőltetnék az utódlást, de ha Winkler exkolléga totalcaros virrasztásán le lehetett szűrni valamit a kommentelők susmorgásából, akkor az az, hogy a nagycsaládosokkal aztán végképp nem érdemes baszakodni, mert nem felejtenek.

A hétüléses Caddy az ő autójuk. Jár rá a két és fél milliós állami támogatás, a két felnőtt mögé befér horribile dictu, ad absurdum és hovatovább öt gyerek, de ha kiszedjük az üléseket, és egymásra halmozzuk őket, akár harminc is. A Caddy-ről sokaknak először inkább avokádóval, meg hemörájtos vödrökkel teli furgon ugrik be, nem pedig az ülések közé vajas parizert rejtő gyermekek. Ők valamivel kevésbé rögzültek a köztudat termékkapcsolásában, pedig már az előző generációt is vették a szülők dögivel, vették, mert a szellemi fejlődés logikus lépcsőfoka: felzsírzott hajú lumpenként megveszi az ember a használt Golfot, aztán amikor részegen magvát hinti a járási diszkó vécéjében, nemsoká útban lesz a csomagtartóban a nagyzene, a babakocsinak meg szűk a csapott hát. A fiatal felnőtt eközben ledobja a fiatalságát, mint száraz fal a vakolatot, de a szellem ellenáll: emlékezetében felbuzognak a golfos aranyévek, muszáj lesz venni egyet, ha kell, puttonnyal és sok üléssel - ez a Caddy.

Bár az autó teljesen új, elöl forradalom helyett fontolva haladt a ceruza hegye: a lökhárító aljára felkasírozták a Volkswagen új, babapiskóta alakú, babcsíra-mintás rácsozatát, de némileg slendriánul hat, hogy csak középen ereszt át levegőt. Az emblémát viselő fekete panel szintén az elektromos ID-sorozat képviselte Nagy Átállást reklámozza, egyedül a hátsó lámpákat nem lehet sehova beilleszteni.

A többi Volkswagen közé nem passzol, az előző Caddy-lámpák evolúciójának ugyanígy nem tekinthető, de talán nem is kell, a márkaarculat és a folytonosság úgyis túlértékelt. Mondjuk, aki finnyás a kompozíciós aránytalanságokra, nem biztos, hogy kedvelni fogja a tepsire való hátsó felülethez képest fájóan vékonka LED-csíkokat, de legalább pár évig modernnek hatnak majd a fekete lámpaházaikban - csak aztán nehogy arra ciki aftermarket sorsra jussanak, amire a Lexus-lámpák.

A Costa Asul kék metál ott lavíroz a harsányság határán, de még épp nem bántó, így inkább megfogja a tekintetet, sem mint taszítja. Ezt nem én mondom, hanem azok a járókelők, akiknek egy része olyan párás nagy szemekkel bámult az autóra, mintha legalábbis olasz kéz, egy Bertone vagy valami Giugiaro rajzolta volna. Azért csodálkozok ennyire, mert Caddy-ket nem szokás megbámulni, de meg kell hagyni, harmonikusra, és egy dobozos emberfurgonhoz mérten csinosra sikerült.

Pedig a tesztautó nem a legdrágább felszereltséget kapta, de még csak nem is a Maxi California, hogy esetleg a műértő van-life fanok torzuljanak rá, hanem épp a mezítlábas, polgári verzió: acélfelnik és dísztárcsák, a full digitális, testreszabható MIB3 kijelző helyett hagyományos, fizikai mutatós műszeregység középen LCD-téglalappal. Abszolút pozitív, hogy a VIII-as Golfhoz hasonlóan a fényszórók kezelő-felülete a bal térdtől két emelettel feljebb került, így már nem kell érte vakon matatni a sötétben.

Középen a fő kijelző alól a tesztautón hiányoznak a fizikai gombok, erre egy hosszanti árok emlékeztet, meg az, hogy a klíma menüjét használni nem jó: az ember ujjai tömpék, a csúszkák és az eredmény hozzávetőlegesek, az az egy szerencséje, hogy a két középső légrostély közötti kis érintőpanelről könnyen elő lehet hívni. A helykihasználás és az esztétika szempontjából tökéletes is, a váltót rángató kéz ujjának optimális magasságban van, ráadásul központi elem lévén a szimmetriát sem borítja meg. Valahogy mégis sikerült a klímán kívül sokadlagos funkciókat ráosztani: a vezetéssegéd és parkolóasszisztens menüjét előhívó gombok, ki nyomkodja ezeket? Őszintén kérdezem.

Alapvetően kellemes és abszolút kortárs volna a Caddy beltere, ha nem nyomna agyon minden formát a hiperkonzervatív színválasztás: sötétszürke műanyag a műszerfal, fényes fekete műanyag a szellőzőrács és a kijelző karimája, lapaj nagy, fekete műanyag az ajtó borítása. Ennyi lehangoló felületet még a gyémántosra textúrázott felületekkel és az övvonaltól felfelé világos borítással sem lehet elcsalni, és még azt sem tudom mondani, hogy bármi előnye lenne: a felhányt bébipép feketén, fehéren egyaránt ronda, és ne kételkedjünk a gyermeki tehetségben, felhánynak ők a plafonra is, ha kell. Az egyetlen részlet, ami bemelegít a látványba, az a négyzetméternyi üvegtetőn át befolyó fény, nélküle magánzárka lenne a Caddy, így viszont csak óvodás tömlöc.

De ha már az utasok és a hozzájuk tartozó funkciók: jóanyám nem tudta nyitott állapotából kitépni a tolóajtót, de ezt a szorulást tudjuk be a tesztautó alig használt mivoltjának, és annak, hogy több ezer nyitás után is muszáj lesz majd tátva maradnia. Az ajtónyitás további stádiumai szerencsére már könnyen mennek, sőt, az utolsó centiken már villanymotorok húzzák be őket. Ezzel együtt szinte prémium termék a Caddy, de a szkeptikusabbja szerint ezek csak fölösleges marhaságok - "hatvan éven át minden ajtót be tudtunk csukni kézzel, ezek csak arra valók, hogy elromoljanak." Hét üléses felállásban nyilván még egy Ford KA is kiröhögi a csomagteret, de öt embernek, hátsó üléssor nélkül még sok is a hely, lazán kapcsolódó megjegyzés, hogy oldalra nyíló csomagtér-ajtó hangyányival praktikusabb lenne.

Szerencsére a gyerekekkel vállalt kompromisszum hosszú távon lehetőséggé érik, mivel a Caddy nem statikus, változtathatatlan eszköz, hanem moduláris: az öt utasülés mindegyikét egyetlen mozdulattal ki lehet emelni, így ha kell, a gyereket lehet gond nélkül az albérletbe költöztetni, de a sógor cefréshordója is belefér állítva, aztán ha végleg beüt a midlife crisis, a Caddynél jobb kontinenskerülő lakóautó sincs sok: a belseje tágas, a dízele meg takarékos. Autópályán, a sebességkorlát tetején fogyasztott nálam 6,6-ot, főúton, normál tempónál egy literrel kevesebbet. 122 lóerős az erősebbik, kétliteres dízel, alulról, a 320 Nm nyomatékból örömmel lépeget, csak a jó hosszú hatos állít meg abban, hogy a jobb első ajtónál húzzuk a 14. fokozatot.

Megjegyzem, ha a kompjúter útmutatásainak megfelelően váltogatunk, akár a gyári fogyasztást is hozza (~5 liter), de számoljunk azzal, hogy ilyenkor kimondottan kellemetlen, nyöszörgős fordulatszám-tartományokból kell majd kikecmeregni. Az autó a spektrum másik végét is tudja, képes gyorsan menni, de a felfüggesztés úgy keresi a helyét az úthibákon, ahogy az úszásképtelen ember - én - tapogatja a bányató fenekét a lábujjával: bizonytalanul. Nyilván nem is várjuk el tőle, nem tervezett közege a száguldás.

Ha az összes képzettársítást levakarjuk róla, és tiszta valójában vizsgáljuk, a Caddy kiváló autó, a sallangok meg úgyis csak sallangok maradnak: a könnyűfém felnikről simán le lehet mondani, a fél-analóg műszerfal mai mércével már ósdi, de hosszú távon úgyis mellékzöngévé halványul. A 2,5 milliós közbeszéd-ballasztot az összes konkurens is viseli, igaz, hogy egy Lodgy esetében némiképp indokoltabbnak érződik a támogatás, mint a 12,5 milliós tesztautónál, de ez egy más jellegű vita tárgya, és egyébként sem közvetlen versenytársak: aki büszkeségből nem hajlandó egy tufa román görcsben mutatkozni, az úgyis ezt vagy egy SUV-t választ majd: a márkatárs Sharan eggyel drágább kategória, a másik német - az Opel Combo - meg csak egy álruhás francia.

Nézzen szét a készleten lévő, új Volkswagen Caddy-k között a Jóautók kínálatában!