Teszt: Suzuki S-Cross GLX – 2023.

A Suzuki viszonylag hamar ráérzett, hogy a hobbiterepjáró egy jó irány, bár elsőre csak még csak a felszínét kapargatták a témának. Az Ignisnek első ránézésre semmi köze egy SUV-hez, de ha belegondolunk, a nagy hasmagasság és ezáltal a könnyű beszállás és kiszállás már akkor adott volt. Ezt a gondolatmenetet vitték tovább az első SX-4-gyel, ami 2006-ban érkezett. Ahogy az ipar is egyre inkább a hobbiterepjárók irányába mozdult, úgy lett egyre markánsabban ilyesmi az SX-4 is, aminek a második, 2013-ban érkező generációját már SX-4 S-Cross-nak hívták, ezzel is nyomatékosítva a terepképességek hamis illúzióját.

Nem sokkal később, 2015-ben megérkezett a Suzuki legnagyobb telitalálata, vagyis a negyedik generációs Vitara, ami a márka első klasszikus értelemben vett hobbiterepjárója lett. Dobták az előző Vitarák becsületes terepképességeit, cserébe adtak az újnak egy állat külsőt, jó színeket és egy mosolygós árcédulát. Bejött, legalábbis Magyarországon tuti, hiszen nem lehet úgy 100 métert menni, hogy ne lássunk egy Vitarát, praktikusan bárhol.

De az SX-4 S-Cross-t még a durván sikeres Vitara se darálta be, inkább csak húzta magával. A Suzuki 2021-ben dobta az SX-4 nevet, így már simán csak S-Cross-nak hívják a márka nagyobbik hobbiterepjáróját. Most pedig el is érkeztünk a konkrét tesztautóhoz, amire pont azért csaptam le, mert szinte teljesen Suzukitlan volt az eddig pályafutásom, így a már két éve futó S-Cross-ra is őszintén tudtam rácsodálkozni.

Mivel mostanában sokan szeretik a rendet és az élére vasalt megoldásokat, úgy döntöttem, hogy egy klasszikus teszthez képest kicsit unortodox módon állok ehhez és inkább pontokba szedem a tapasztalataimat. Szóval íme az 10 dolog, amit megtanultam az S-Cross-ról.

1. Megúszós a dizájn

Mindjárt egy negatívummal kezdek, mert hát ez az első, amit bárki más is meglát egy autón, vagyis a külső formáját, aztán közelebb érve a részleteit. Az S-Cross külseje szerintem a rosszabb Suzuki formák egyike, és nem feltétlenül azért, mert olyan csúnya lenne, hogy California Reapert kennék inkább szemembe, mint hogy nézzem. Valójában nem is csúnya igazán, csak egyszerűen unalmas, felütve némi inkoherenciával és egy csipet aránytalansággal.

Ez azért baj, mert a formáját nehezen lehet megjegyezni. Nem kellett volna nagy varázslat, de szerencsés lett volna egy kicsit valamilyenebbé rajzolni. Itt egyébként a ronda is egy működő út, hiszen mind tudjuk, hogy milyen egy Multipla, vagy házon belül például egy Wagon R+.

A külsőnél láthatóan az lehetett a cél, hogy egy kicsit marconább, SUV-szerűbb dolog legyen az új S-Cross, mint az elődje, de ne mégse legyen túlzás. Ezt egyébként csont nélkül tudja, az elődnél sokkal markánsabb lett: az egyenes géptető, az agresszív lámpák és a nagyobb domborítások kétségtelenül látványosabbak, de csak az elődhöz képest. Az autó orra egyébként egészen adja, de valahogy mégis marad benne egy enyhe sutaság.

Ebben egyébként szerintem az a ráció, hogy a Suzukinál házon belül vannak izgalmasabb külsejű és visszafogottabb modellek is, az S-Cross az utóbbiak csoportját erősíti. Izgalmasabbnak ott van a Vitara vagy a Jimny, így nem árt, ha van egy konzervatívabb modell is palettán, ami valószínűleg a gyakorlatias vásárlókat nyeri meg magának.

2. Jóval nagyobb, mint egy Vitara

Sokaknak meglepő lehet – nekem is az volt –, hogy bár első ránézésre hasonló méretű az S-Cross és a Vitara, a valóságban előbbi jóval nagyobb autó. Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy a 4,3 méteres S-Cross 12,5 centit ver rá hosszban a Vitarára. Az előnye a tengelytávnál is megmutatkozik: az S-Cross tengelytávja 10 centivel több.

A csomagtartónál is észlelhető a különbség: a kisebb Vitara 375 litere 55 literrel marad el az S-Cross 430 literétől. Ez nem kis difi, ha a számokat nézzük, de a valóságban mindkét csomagtartó átlagos, jól használható méretű.

Ugyanakkor az autók külső és belső méretezésből már adódhat némi fejvakarás, hiszen biztosan van olyan, akinek szüksége van az S-Cross kínálta nagyobb térre, ami önmagában még nem lenne olyan nagy dilemma, de itt visszakanyarodunk a külsőhöz. A Vitara ugyanis sokkal jobban néz ki, így annak, aki a két autó között vacillál, döntenie kell, hogy a nagyobb méretek, vagy a menőbb külső mellett húzza be a pipát.

3. Tágas

Az előbbiek fényében nem meglepő, hogy az S-Cross egy tágasnak érződő darab: a hossza és a tengelytávja egy, akár több személynek is prímán használható autót ad ki. Az ülései egyébként kényelmesek, nem fészkelődtem vezetés közben, de egy kicsit hosszabb ülőlapot elviseltem volna. Mivel többen olyan érvek mentén döntenek, ha egy olcsóbb, új autót keresnek, hogy vajon mennyire lesz tartós, az a jó hírem van, hogy valószínűleg nagyon. Legalábbis az ülések anyaga és az eddigi tapasztalatok alapján ígéretesnek tűnik az S-Cross.

A beltérben viszont vannak kompromisszumos megoldások, ami remélem senkit nem lep meg, amikor egy olyan autóról van szó, ami elég nagy, miközben az ára mai viszonylatban alacsonynak számít. Igen, mindenki tudja, hogy miről beszélek, aki ült már valaha bármilyen Suzukiban: kopogós, kőkemény műanyagok és néhány kellemetlen tapintású felület az olcsóság egyik velejárója. De legalább a dizájn sokat fejlődött az utóbbi években, az S-Cross belseje ugyanis vállalhatóan néz ki, még ha le is van maradva egy pár évvel.

Ugyanakkor itt meg kell védenem az autót: az egy dolog, hogy az anyaghasználat nem olyan, mint egy S osztályban – miért is lenne? –, összességében mégsem érződik bántóan igénytelennek a beltér. Sőt, az összeszerelési minőség kimondottan jó, sokkal kevésbé nyöszörgött a belső, mint ahogy azt képzeltem. Ez azért is nagy szó, mert találkoztunk már olyan, baromi drága luxusautóval is, ami helyenként erősebben nyiszogott.

4. Sok a fizikai gomb

A modern autóipar egyik legnagyobb baromsága, hogy azt gondolják a gyártók, hogy attól fog egy autó modernnek tűnni, ha az okostelefonok kijelzőjéről vesznek példát, és minden gombot érintőssé tesznek. Ez igazából nincs így, és a legtöbb érintőgomb általában borzasztóan idegesítő, hiszen mivel nincs kitapintható helye és nyomáspontja, vezetés közben egyszerűen rossz használni.

Szerencsére itt megmutatkozik az olcsó autók egyik csalhatatlan előnye: itt a tervezők a földön járnak és olyan remek dolgokkal kápráztatják el a kedves júzert, mint a tekerhető és nyomható kezelőszervek. Ez az S-Cross-nál is így van, és mennyire jó ez így!

A klímakonzol kezelése teljes mértékben analóg, és a kormányra is jó nyomáspontú, hagyományos gombok jutottak. Az egyetlen összehúzott szemöldök a központi kijelző alatti kis gombok miatt jár, mert azok azon túl, hogy érintősek és kicsik, egy üveglapon vannak magával a központi kijelzővel, így aztán tök esélytelen őket rendesen használni. Itt azonban mák, hogy olyan funkciókat vezérelnek, amik vagy nem kellenek állandóan, vagy meg lehet oldani a kezelésüket máshogy.

5. Rohadt jól megy

Sok gyártó annyira komolyan veszi a downsizingot, hogy még hatalmasra nőtt autókba is váratlanul pici motorokat szerel, hogy aztán turbóval elfogadható teljesítményűre húzza. A Suzukinál azonban még az S-Cross-ban is jutott 1,4 literes motor, méghozzá turbóval, ráadásul négy hengerrel, ami manapság – bármennyire is nevetséges – nagynak számít.

Az egynégyes turbós motor ráadásul elképesztően tüzes: papíron 130 lóerősnek mondják, de ennél jóval erősebbnek és fickósabbnak érződik. Simán kiderülhet, hogy ez a valóságban is így van, hiszen több olyan, 1,4 literes Suzukiról hallani, amiről a mérőpadon derült ki, hogy nem kevés lóerővel múlják felül a gyári adatot.

Valószínűleg ez kevesebbeknek lesz fontos, de még a karaktere is nagyon rendben van. Nem úgy viselkedik, mint sok modern turbómotor, hogy egy darabig nem történik semmit, majd egy magasabb fordulatszámon elkezd húzni, nem sokkal később pedig el is fogy. Az egynégyes S-Cross, ha nem is gőzmozdonyosan, de becsületesen tol, méghozzá megnyugtatóan tág fordulatszám-tartományban. A manuális váltó viszont nem túl pontos darab, ahogy a szinte ellenállás nélkül működő, rendkívül magasan fogó kuplungot is nehezemre esett megszokni.

6. A futóműve váratlanul adja

A másik pont, ahol meglepett az S-Cross, az a futómű és a kormányzás. A Suzuki ugyanis elég jól mozog, ha hunyorítunk, akkor még akár sportosnak is lehetne nevezni. Ezt úgy kell értelmezni, hogy egy hobbiterepjáróhoz képest igazán derék a futóműve, de még az egységsugarú kompaktok között se lenne ez rossz.

A kormányzás egészen pontos és precíz, ráadásul még a visszajelzések se rosszak. A rugóutak hosszúak, viszont a futómű aránylag kemény, így a legtöbb helyzetben stabil és kiszámítható az S-Cross. Ennek a stabilitásnak és relatíve agilis viselkedésnek az ára az, hogy a rossz minőségű utat könnyen megérzi, sok esetben zötyögős. Összességében egy abszolút pozitív csalódásként éltem meg az S-Cross mozgását.

7. Hibrid(szerű), de fogyaszt

Az egynégyes turbómotort egy enyhe hibrid rendszerrel egészítették ki: ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy van benne elektromos rásegítés, ami ha kell, rá tud dobni még egy pluszt a benzinmotor erejére. Ugyanakkor tisztán elektromosan elindulni nem tud, így aztán nem is olyan hatékony, mint egy rendes hibrid rendszer.

Annak ellenére, hogy mennyi mindent bevetnek – start-stop, downsizing, enyhe hibrid – a fogyasztáscsökkentés érdekében, az elsöprő eredmény így is elmarad: nálam az S-Cross 7-7,5 liter körüli benzint evett száz kilométeren. Ebben volt némi autópályás és elég sok városi kilométer, utóbbi egyszer sem csúcsidőben araszolva.

A sima elsőkerekes változat kombinált fogyasztását 5,3 és 5,6 liter közé ígéri a Suzuki, amit nekem nem sikerült megközelítenem. Akinek a bő 7 liter sok, annak jó hír lehet, hogy ha kell, az S-Cross is elérhető klasszikus hibriddel, ami jóval takarékosabbnak ígérkezik, ugyanakkor az árfekvése is jóval combosabb.

8. Ma már a Suzuki se olcsó...

Az utóbbi időben brutálisat drágultak az új autók, így már nem is igazán maradtak valóban olcsó típusok. A Suzuki lehetne kivétel, de sajnos ez nincs így: az S-Cross kedvezményes alapára ötvenezer forint híján 8 millió. A fullos, GLX felszereltségű változat kedvezményes ára panorámatető nélkül is 9,4 millió forint. És akkor még ott van opcióként az összkerékhajtás, az automataváltó, vagy épp a klasszikus hibrid hajtás. Így aztán nem nehéz belátni, hogy ha valaki ennél egy kicsit többet szeretne, annak már egy S-Cross esetén is 10 millió forint fölé kell majd nyújtóznia.

9. ...de a többi márka típusai se

Az, hogy a Suzuki nem kerül kevés pénzbe, nem hozza jelentős versenyelőnybe a konkurens gyártók modelljeit, hiszen azok se bántóan olcsók. A Dacia ajánlata tűnik a leginkább kedvezőnek: a 4,34 méter hosszú, 2,67 méteres tengelytávú Duster alapfelszereltséggel 6,4 millió, viszont ennyiért csak egy 90 lóerős motorral adják. Ha valaki magasabb felszereltségű, metálfényezésű és 130 lóerős modellt venne, azért már 7,8 milliót kell fizetni, és le kell mondani az enyhe hibrid rendszerről is.

Házon belül a már említett, valamivel kisebb Suzuki Vitara félmillióval olcsóbban, 7,4 millió forintról indul, egynégyes, 130 lóerős benzinessel. Ha ugyanazokat az extrákat kérjük, bele, mint az S-Crossba, akkor 8,7 millió lesz a végeredmény. Ezért a jó 700 ezer forintos mínuszért egy kicsit szűkebb belteret és valamivel kisebb csomagtartót kell elfogadni.

Ha elnézünk az eleve kevésbé filléres autók irányába, akkor például ott van még a Skoda Kamiq. Az S-Crossnál a 4,24 méterével ugyan 6 centivel rövidebb, a 2,64 méteres tengelytávja mégis 4 centivel hosszabb. A belépő Perfect széria alapára 8,1 millió, amiért egy 150 lóerős, 1,5 literes TSI jár. A legmagasabb, Monte Carlo felszereltséggel, de ugyanezzel a motorral 10,3 millióért kinálják a Kamiq-ot.

+1. Kéne?

Érdekes élmény volt számomra az S-Cross. Meglepett, hogy mennyire jól mozog az úton, és az is, hogy milyen jól megy, viszont a külsejébe nem sikerült beleszeretnem. A fogyasztása még enyhe hibrid rendszerrel is átlagos. A beltér tágas és a dizájnja egész jó, az anyagok pedig olyan suzukisan sprődnek hatnak benne. Összességében egy kellemes, vidám jelenség a Suzuki S-Cross, és vélhetően senki nem lő mellé, aki ezt választja, nekem valahogy valami nagyon kicsi plusz mégis hiányzik belőle.