Életem Tehene

Láttam én már tudományos használtautó-vásárlást, aminek sírás lett a vége. Pedig volt rétegmérő, szakértő, sok utazás, próbaút - a használtautó lutri, ezt tudomásul kell venni. Én igyekszem is tudomásul venni, és beérem annyival, hogy az összkép nagyjából normális legyen, túl sok gyanús jel nélkül, szépen járjon a motor, jónak tűnjön a váltó, és az autó menjen egyenesen, akkor is, ha nagyot fékezek.

Valami úgyis előjön, és akkor egy tízéves autóra úgyis költeni kell 2-3-4-5-6 százezer forintot. Viszont még akkor is számos millióval vagyok egy újkori ár alatt, és van egy lényegében tökéletes példányom. A 4Runner tervezett meglepetését a hátsó híd jelentette. A próbaúton semmi sem látszott, de mire Ózdról hazaértem, a bal hátsó kerékből szivárogni kezdett az olaj. Szimering, nem gond, mondta Toyotás Józsi, Mazda Mester csatlakozott a szakvéleményhez, és ki is cserélte. Pár óráig semmi, aztán megint elindult az olaj.

Az érdekes jelenségre Vmax Zsoltnak is megvolt a teóriája, ő a differenciál szellőzőcsövének eldugulására tippelt, végül a legköltségesebb megoldásra tippelő Mazda Mesternek lett igaza: görbe a hídház, feszíti a féltengelyt, az meg nyomja a szimeringet, az meg az olajat. 220 ezer egy gyári hátsó híd, ami - hiába amerikai modell - egy hét alatt meg is jött Bécsből. Mellesleg nem kelti masszív alkatrész benyomását, egyszerű, két milliméteres lemezből hegesztett vascső, amit egy ember is könnyen mozgat.

Na de miért volt ferde? Az amerikai autó-motor import lényege, hogy szinte minden törött: úgy éri meg behozni. A 4Runnerrel nagyot borultak, ezt a rétegmérő is megmutatta, de a festést szépen megcsinálták. Viszont ezúton is csókoltatom az amatőr barmot, aki az elsőre nem feltűnő, idővel annál szembetűnőbb gányolási apróságokért felelős.

A küszöbdíszlécet elég csúnya hézaggal csavarozta fel, a tetősínből meg nyilván elvesztett néhány süllyesztett fejű torxcsavart, vagy ebben a méretben ilyeneket talált hirtelen a dobozban. A vezetőülést kicsit ferdén szerelte be, a hátsók is egy kicsit kajlák. És persze a csomagtér alá függesztett pótkerék leeresztő kurblija is elkallódott valahol, úgyhogy már meg is rendeltem, csak ki kéne menni érte Dunakeszire.

A harmadik generációs (1996-2002) 4Runner talán legfontosabb, nem látható komforteleme, hogy a fejlesztésekor tört ki Amerikában a terepjáró-borogatási hisztéria. Tudjuk, hogy az amerikaiak többsége sokkal rosszabbul vezet, mint az átlag európai, el se tudjuk képzelni, milyen ártatlan szituációkban képesek felborulni magasabb autókkal. Ez persze náluk hagyomány, de ez minket nem vigasztal, mert az ezredforduló előtt határozott szabályozási ellenlépéseket tettek.

A 4Runner III. nyomtávja szélesebb lett, de hogy végképp ne lehessen gyógyegeres belengetéssel felborítani, irgalmatlanul kemény rugókat kapott. Mielőtt megvettem volna az enyémet, egy II. generációst (1990-1995) próbáltam, ami tökéletes, kényelmesen ringatózó SUV volt, a billegést-bólogatást is elnéztem neki. Nagy hibája viszont, hogy a csomagtérajtót csak 5-10 másodperces szerencsétlenkedéssel lehet kinyitni, és a háromliteres benzines V6-os még kézi váltóval is sokkal rosszabbul megy, mint a későbbi 3,4-es V6-os automatával, miközben legalább annyit fogyaszt.

A keményítés viszont elég brutális. Az ember könnyű szívvel írja le, hogy "korszerűtlen hátsó merev tengely" meg "nagy rugózatlan tömegek", de ebben tényleg érezni, hogy egy úthibán nem a bal vagy a jobb hátsó kerék üt egyet az alvázon felfelé, hanem a kerék és az egész mázsás hátsó híd, barátom, a hídház, a differenciál, a féltengelyek, még a kardán is.