911
Ferrarik és Imprezák (és Boxsterek) után az ember nem szédül meg egy ragyogó címerpajzstól. Még a TC hőskorában ültem egyszer utasként egy modern Porschében , egy 996 Turbóban, és nagyjából vallásos révületbe estem tőle. Azóta viszont vezettünk temérdek borzasztóan jó autót, így mostanra a 911-esnek tényleg megalázóan jónak kell lennie, hogy igazolja az évekkel ezelőtti sokkot.
Általában elfogulatlanul próbálok beleülni a tesztautókba, de a 911-esről eleve tudtam, hogy imádni fogom, mert nagyjából minden benne van, amit egy autóban szeretni szoktam.
Keményen sportos, gyönyörű, erős, célszerűtlen, technikai idétlenséget tartalmaz (farmotort) és megbízható. A modell összes generációjától elérzékenyülök, ha meglátom. Lehet hetet-havat összehordani, de valószínűleg a világban semmilyen általános kategóriát nem határoz meg olyan tökéletesen egyetlen képviselője, ahogy a sportkupéságot a 911-es.
Ezért is hurcoltam magamban némán és szégyenlősen a kezelhetetlen tényt, hogy másfél nap után még mindig utáltam. Mint amikor az embert a felhők felett Szent Péter beengedi az aranykapun át, aztán odabent azon kapja magát, hogy egy fortyogó üstben szodomizálja Adolf Hitler.
Ehhez vastagon hozzátartozik, hogy a tesztautó átvételekor dögrováson voltam, és a 355 lóerő elsősorban a mellékhelyiségek közti távolságok gyors leküzdése szempontjából volt kecsegtető. De akkor is, a gyomorbajos szombat esti városi közlekedésben ridegen kemény, barátságtalan, abszolút személytelen autót éreztem privilegizált, de állandó összeszorításra kárhoztatott fenekem alatt.
Éneklő, lassúdad hagyományos automata váltó, kemény és gyilkos között állítható futómű, nyomasztóan tankhatású karosszéria. GT-nek kényelmetlen és (belül) dizájntalan, sportautónak ezzel a váltóval vicces. Gyorsan kapcsol, és kézzel is használható, de - mivel rendes, régi vágású hidrodinamikus darab - a motor és a kerekek közé becsal egy adag kavargó folyadékot, és ezzel tökéletesen szétrombolja az intim sportautózást.
Ilyen apró részletek rengeteget számíthatnak. Értem én, hogy egy gyárnak a gazdag pozőrökre is gondolnia kell, ha egyszer belőlük is él, de a Tiptronicos 911-es egy fényesre borotvált Oszama. Bizarr. Nem értem és nem szeretem. A 911-es állítólag a sofőr és az autó erotikus eggyé válása, nekem ebből eddig csak az "állítólag" van meg.
És jött a második nap. A reggeli hidegindítás végre hangos beröffenést hoz az elfojtott motohang helyett, és ez szép. Tenyésztők, figyelem, egy hátulról morgó hathengeres boxerre szívesen kelnék rendszeresen. Aztán meghallom a hidegen Ikarusként búgó váltót, és megint elszonytyolodom. Jó testesen nehéz a kormány, de hol vannak a közhelyesen csodás visszajelzések az útról? Erős is, meg minden, de miért a hisztéria?
Estére nem bírom tovább. Tudom, hogy másnap megyünk a reptérre forgatni, ahol ön- és közveszély okozása nélkül ki lehetne próbálni rendesen, de annyi türelmem már nincs. Kora hajnalban úgy döntök, most vagy megszeretem, vagy felnövök, és belátom, hogy nem minden gyerekkori hős igazi. Kihajtok a városból, megnyomom az összes Sport feliratú gombot.
Gyorsan megyek, de még nem nagyon. Taposva azért szépen szól. És egészen elképesztően lassul. És igazából jó ez a futómű is. Ilyenkor, gyorshajtva sokkal kevésbé ráz, és egészen lenyűgözően hűségesen hasal az úton, nem négy ponton tapadó autónak tűnik, hanem teljes felületén érintkező kígyónak. Ettől egy kicsit vérszemet kapok, és úgy döntök, megijesztem magam.
Úgy vezetek, hogy az agyam fele retteg mellettem az utasülésben. Mindenhol padló, egészen addig, ahol erősen fékezni kell, lassítás a tapadási határig, befordulás úgy, hogy az orr éppcsak követni tudja az ívet, kigyorsítás akkora gázzal, hogy a hátsó kerék ne is tudja, hogy inkább gyorsítani vagy kanyarodni segítsen. És az érthetetlen autó egyszerre törleszkedő macska lesz, az undok germán státusszimbólum gyerekkorom szuperhősévé alakul a markomban.
Hihetetlen tárgy. Az agy elborulásával szinkronban mutat egyre többet magából. Hirtelen észreveszem, hogy pontosan érezni, meddig merészkedhetek a kanyarban, mert a kormányzás igenis csodálatosan visszabeszél. Hogy tökéletesen tudom, mikor kezd sok lenni, mert folyamatosan visszaküld minden jelet a gerincvelőbe. Fantasztikus érzés, ahogy a motorral terhelt hátsó kerekek egyre lejjebb ásnak egy kis tapadásért, ahogy rájuk szabadul a rengeteg ló.
És a fékek egyenesen félelmetesek, pedig ez nem is a feláras kerámiatárcsás rendszer. Mivel a 911-esnél a hátsó kerekek is tudnak érdemben lassítani (farmotor! átterhelődés!), folyamatosan sokkal korábban fékezek a szükségesnél. Lassú kanyarból kifelé még finom csúsztatási kísérletek is beleférnek, és ezt az elektronika is engedi egy darabon. Aztán meg ki lehet kapcsolni.
Ha viszont nagyon hülye az ember, és nagyon gyorsan megy, és tényleg kikapcsol mindent, és szakad az eső, akkor tényleg úgy megpörgeti a motor súlya az autót, mint Dávid a parittyáját. De mire ez kiderült, már harmadnap volt a reptéren, én pedig elkötelezett 911-fan voltam. Nem is lett semmi baj. Csodálatos autó, minden lehántott réteg alatt egyre fényesebben ragyog a nagyszerűsége, csak ne legyen rest hántani az ember.
Sportautó, és arra is van, a sportolástól kezd élni. Ezzel a váltóval ingyen se kéne, mert ordítóan nem ide való. Kézi mindennel és minél pucérabban viszont vészesen vonzana, bármennyiért. Szerencsére GT3 még nincs belőle. Különben sem értem még meg rá. De érek.
