Még mindig jó a puffasztott rizs

A Honda Accordoktól az utóbbi két generációnál volt módunk megszokni, hogy a saját műfajukban nem igazán nagy autók. Bár papíron konkurensek, már az előző Mondeo is tágasabb volt, a mai pedig nagyon sokkal nagyobb, de beszélhetnénk a Vectráról, a Passatról vagy akár a drága németekről, mint a 3-as BMW vagy épp az Audi A4 – mind tágasabb az új Accordnál.

Nagyjából az itt a kérdés, hogy a hamburger jobb-e a szusinál, és ha jobb, akkor vajon azért jobb-e, mert nagyobb. Ilyen alapon ugyanis a Dacia Logan lenne a világon a legjobb – de bátran merem állítani, hogy nem az. És az Accordra fokozottan igaz, hogy a mérőszalagot érdemesebb elfelejteni. A maga műfajában igenis kicsi, és kész. Büszkén hirdetik, hogy laposabb az előzőnél, a tengelytávja pedig nőtt 3,5 centit, amivel mégis a kisebbek közé tartozik (270,5 cm). Viszont döbbenetes, hogy nyolc centivel szélesebb lett, mint volt, és ez több ponton érződik is rajta.

Mindenesetre optikailag puffasztottak rajta egy kicsit, duzzadó lökhárítókkal, erős kerékjáratokkal. Mivel mélyen ülünk, nehezebb érzékelni, mikor tolatunk neki a mögöttünk állónak, amin egy tolatóradar segíthetne. Kár, hogy nincs benne, csakis az Executive változatok kaphatnak. Hiába, ilyen a japán konfekcióautó, egyedi extrák gyakorlatilag nem rendelhetők.

Ami a formát illeti, első körben mindenkiből ugyanazt a reakciót váltja ki: a tervezők nem szakadtak meg. Kicsit több a részlet, a rafinéria, az elődje egyenes vágású lámpáival és nagy sima felületeivel kopárnak tűnik mellette – de átjön, hogy a japánok elégedettek voltak az előző Accorddal, nem akartak túlzottan elszakadni tőle. Meg a Legendtől sem: az orr finoman hasonlít rá, pont annyira, hogy közelebbinek érezzük hozzá, mint a Civic szedánhoz.

Pontosan ugyanez igaz az Accord belsejére is. Iszonyatosan igényes, kellemes tapintású anyagokból van, de tényleg. Aki egyszer beleül, azt biztosan elvarázsolja már ahogy a kilincsek működnek, ajtók csukódnak. Az egész műszerfal izgalmas formákból áll össze, ha nem is annyira avantgarde, mint amilyen a Civicé. A gombok finoman tekerednek, nyomódnak, a műszerek pedig szépek, a világítás ízléses. Önmagában megér egy rácsodálkozást, ahogy a hamutartó fedele elegánsan felnyílik. Persze a szivargyújtó külön fedelet kapott, hogy amikor az ember rádugja a navit tölteni, ne szálljon a hamu. Egyedül az zavaró, hogy a középső képernyő plexije rettenetesen tükröződik, ráadásul nem csak erős napsütésben.

Így könnyű egy pillanat alatt megfeledkezni a méretekről. Tulajdonképpen el lehet férni, már csak azért is, mert széltében hatalmas az Accord, meg hát néha Daewoo Matizban is ülnek hátul emberek, pedig az sokkal kisebb. Mindenesetre az Accord hátsó ülésén a magasabbaknak messze nem olyan bőséges a lábtér, mint mondjuk egy – lerágott csont – Mondeóban, de annak ugye tizenöt centivel nagyobb a tengelytávja. Az iszonyatosan nagy különbség. Az ülések formája egészen kiváló, a támla hátul is tartja a derekat – az Accordban úgy ülünk, mint egy autóban, és nem úgy, mint a buszon.

Viszont arra is jó példa, hogy az autóépítés leghaszontalanabb karosszériaformája a klasszikus szedán. Kicsi a csomagtér nyílása, belül mindenhol dudorok vannak, és hátrafelé erősen szűkül, a mérete gyakorlatilag akkora, mint az elődjéé (467 l). Ha visszanézzük, a formája is gyakorlatilag ugyanaz, egyedül a nyílás kezdődik kicsit alacsonyabban. Bár a hátsó támlák osztottak, a keskenyebbiket lehatjtva alig lesz nagyobb a nyílás, mint más autókon a síalagút. Aki praktikusan gondolkodik, annak ellenére fog kikötni a kombinál, hogy annak sikeresen 400 liter alá fejlesztették vissza a csomagtartóját – de azt legalább egy az egyben lehet használni.

Persze az első tesztautó, amit elkértünk, a turbódízel volt, az elérhető legalapabb kivitelben, amit Elegance-nak hívnak. Ezért nem voltak benne azok a három – és négybetűs elektronikai csodák (CMBS, LKAS, ACC), amelyekkel Gyulavitéz a nemzetközi sajtóbemutatón találkozott.

Viszont a motorban találtunk tíz új lóerőt és tíz új newtonmétert, de erről már a következő oldalon.