Lenyilaz, ha nem váltasz

Háromféle motorral választható, ez a 2.4-es a legerősebb. Soros négyhengeres iVTEC benzinmotor, folyamatosan változó vezérlésű szívórendszeren át lélegzik. Kipufogógázai megfelelnek az EURO 5 norma szintjének, megnyugtató a környezettudatosság. A kisördög viszont ott bujkál bennünk, hisz káros anyagok ide vagy oda, nem mindegy az üzemanyag-mennyiség, amit kipöfékelünk.

A csúnya, belterjes szerkesztőségi kávézások alkalmával mindig kibújik a szög a zsákból. Hiába mondogatjuk, hogy a Honda 11-12 literes átlagfogyasztása a kategóriának megfelelő, a kérdőjelet kiraktuk: ha a 6,2 literes Corvette meg Escalade elhörtyög 13-17 literrel, akkor ezekbe hova csurog a benzin?

201 lóerő, így leírva jól néz ki, de a nagy fehér testtel alacsonyabb fordulaton erősen megküzd. Nincs mit tenni, ki kell várni, míg 4500-as fordulatig felpörög, onnantól a hang mellé már svung is van. A tesztautón már korábban feszegethették a határokat, a kuplungon bizony már érezni lehetett a felpörgetett motorral rajtolásokat.

Kérem az imaszőnyeget: a hatfokozatú váltó előtt ünnepélyesen leborulnék, egy szerkezetnek ilyennek kell lennie. Pontos, rövid úton jár, és még a gombnak is jó a fogása, jelenleg az egyik legjobb váltó. A műszerfalon egy kis zöld nyíl figyelmeztet a fel- és lekapcsolásra. Valószínűleg az optimális fogyasztásra hangolták, hisz alkalmanként már 45 km/h-nál a hatodikba húzatta volna velem a váltókart. Ami igazán nonszensz: hátramenetben is kérte „kettes rükvercet”, ilyen azonban nincs – ezek után hogy bízzak az utasításaiban?

Fenntartásokkal ugyan, de próbajelleggel mégis szót fogadtam a nyilaknak. A 234 Nm-es nyomatéknak nem okozott gondot az ilyen korainak tűnő váltás. Ha gyorsításra nem is, haladásra így is képes; kár, hogy a fogyasztás mégsem esett számottevően.

Könnyű önmérsékletet gyakorolni, a radarvezérlésű ACC tempomat úgy teszi a dolgát, hogy a talpunk akár órákig hozzá sem ér a pedálhoz. Érzékeli az előttünk haladót, mérsékeli a tempót, motorfékez és a tárcsába is harap a fékpofa, ha kell, majd ha teret érzékel, visszagyorsít. Szinte az elkábítás szintjéig gondolkodik a sofőr helyett. A CMBS rendszere a baleseti szituáció lehetőségét érzékeli, seggbetapadós vezetési stílusnál azonnal felhívja a figyelmet a fékezésre: BRAKE, BRAKE! Az első sokktól még le is fékeztem – az igazság az, hogy a Honda jobban félti az orrát, mint én. A teljes biztonságot az LKAS sávtartó elektronika adja. Ha kell, és a látható felfestés lehetővé teszi, a kormányzásba is beavatkozik.

Üresebb szakaszokon órákig lehet úgy autózni, hogy csak a kormányon levő tempomattal lavírozunk, gombnyomással adva és véve el a gázt. Nem érezni a rendszert kiforratlannak, megy és működik, a kilométernyi kábelkötegek ellenére nem tűnt úgy, hogy elveszne egy-egy elektron. A villanyalapú kedvesség egészen odáig terjed, hogy a kocsi ablakait kívülről, az ajtónyitót nyomogatva fel-le húzhatjuk. Nyári elindulások alkalmával már előre átszellőztethetjük az utasteret – a Honda figyel ránk, de nem házsártos dada, hanem szexi óvónő; örülsz, ha megsimogat.

Hülyeség ragozni a szokásos sajtósdumát, hogy prémium vagy sem. Fogadjuk el, hogy nem csak fekete és fehér szín van, létezik a szürke határmezsgye is. Az Accord pont ilyen. Jó a belseje, szép a karosszéria, és jó vezetni. Direkt a kormányzás, tényleg arra és úgy megy, ahogy szeretnénk. A sportkombi forma nem átverés, valóban alkalmas ez a futómű, kormány és fékrendszer a határok feszegetésére. A motorháztető alatt toronymerevítő, és a csomagtartó sem véletlenül aprócska – a tisztességes felfüggesztés ott is helyet követelt.

Ha mérlegre raknánk mindent, talán a „MEGÉRI” felé billenne a nyelv. Hasznos és működő extrák, jó forma, korrekt csúcsmotor a kicsit szűk és nehéz karosszéria ellenében. Aki használható és szerethető metszetet keres a kivagyiság és az arctalanság halmaza között, az jó helyen tapogatózik. A szépségétől elcsábuló zöldségesek meg nem tehetnek mást: utánfutót akasztanak a Honda Accord Tourer mögé.