Buci-e vagy?

A franciák rengeteg szép autót gyártottak már, a japánok meg megbízhatót. Ez nem jelenti azt, hogy nincs ok az aggodalomra, ha összefognak. A közös gyáruk itt van a szomszédban, a csehországbeli Kolinban. Ahonnan baj esetén évi 300 000 elromló-széteső csúfság is kigördülhet, és bármerre megindulhat.

Ezért aggódtunk egy kicsit az Aygo bemutatója előtt. A városi fiatalok mozgásigényéről elnevezett kis Toyota (tényleg simán az I go-val szóviccelnek, pedig hogy reménykedtem, hogy japánul sajtkukacot jelent) a Peugeot-val és a Citroennel közösen készül, 107 és C1 néven is. De — mert aggódni nyilván nem csak mi szoktunk — a sajtótájékoztatón nem győzték a lelkünkre kötni, hogy a gyártástechnológia teljesen Toyota: a munkások a Jidoka szellemében megállíthatják a szalagot, ha elégedetlenek a minőséggel, és a Kaizen szellemében javaslatokat tehetnek a folyamatok jobbítására.

Jidoka! Én a magam részéről mindjárt javasolnék is egyet: ha valamit, a váltót biztosan nem francia beszállítótól kellett volna megvásárolni, a PSA szerkezetei sajnos egy Toyotában éppúgy rosszak, mint egy C2-ben, C3-ban vagy 206-osban. Japán autóban eddig még huszonévesben sem kellett soha azon gondolkodnom, hogy vajon bevette-e a sebességet, vagy csak elunta a macerálást, és azért állt meg pont ott. Egy monsieur még csak-csak elnézi az ilyet, és eszik rá egy kis büdös sajtot borral, de egy rendes minőségellenőr szan rögtön a katanáért nyúlna.

Tehát a váltó érzésre hitvány, de a motor nem az. Ez rendes Toyota-termék, frissen fejlesztett, korszerű, változó vezérlésű, háromhengeres, majdnem 1 literes, és a világon a legkönnyebb, nevetséges 67 kiló. Méretéhez képest nem rossz a 68 lóerő, és kiváló a 93 Nm nyomaték 3600-as fordulaton. Az ugyanilyen Swift-motor 53 lovas és 76 Nm-es volt, igaz jó régen. Másban is hasonlítanak, azonos a tengelytáv és az önsúly is. De a Swiftnek mindenre volt mentsége, mert mi gyártottuk és olcsó volt. Az Aygóról meg még csak annyit tudunk, hogy nem mi gyártjuk.

Mivel ügyesen van beszerelve, a reszketeg kis háromhengeres csak alig rázza az Aygo pici testét. Nagyon szépen, kellemesen húz, már tiprás nélkül is. És pontosan ugyanezt csinálja széttaposva, ököllel ütve, verejtékezve rimánkodva is. Kész, egy liter ennyit tud, egyféleképpen megyen vagy nem megyen. Hacsak ki nem forgatja az ember a belét, mert például 70 és 100 közt kettesben jól húz, kár, hogy az egyesnek 50-nél vége van, és onnan 70-ig nem érünk fel soha. Ahhoz képest, hogy a morózus tuaregek simán alágyújtanak a rest tevének, a halálba pörgetéssel még istenesen megússza.

Autópályán 130-cal kacagva nyargal, és bár sokáig vergődik fel ilyen tempóra (0—100: 14,2), simán tartja, és közben stabil és civilizált. Mivel akkorát terpeszt, hogy a kerekei szabályosan kilógnak alóla, mint oldalháj a haspóló alól, az Aygo kategóriájának tán legstabilabb törpéje. Ehhez mérten egészen kényelmes, néha pattog és bukdácsol, de a maga műfajában határozottan jónak számít.

A lényeg az, hogy nagyon kellemes és mókás dolog aygózni, mert ennyire pici autóval mindig legalább félig játék a közlekedés. A könnyű de nem idegesítően lötyögős szervokormánnyal nagyon könnyű célozni, az ABS-es fék egészen kiváló, így az sem baj, hogy ha a pedál jó helyen van, akkor a kormány messze. De még mindig nem olyan messze, mint a szélvédő, az ugyanis mintha már egy másik autóhoz tartozna.