Teszt: Fiat Barchetta 1.8

Olasz autó, kabrió, kezdjük hát a formával. Egy felkészült autósújság-olvasó a Barchetta több konkurensét is fel tudja sorolni, én azonban többnyire a legnagyobbra, a Mazda MX5-re fogok szorítkozni. Az MX5-ös formája, formái tökéletesek, igazi angol roadster-hagyományok, vidám, csak nagyon kicsit agresszív - minden ízében kellemes megjelenésű tárgy.

A Barchetta formája filozófiai szempontból is fontos tanulságot hordoz: a tökéletesnél is lehet szebbet. Itt van például az orra, a maga egészében. Szép, határozott roadster-orr, a kerekek feletti domborítás révén ugyanolyan megnyugtató hosszú motorház-érzetet ad, mint az MX5-ös.

A Barchetta fix fényszórósnak született, szemben az MX5-össel, ami csak az 1998-as modellváltáskor állt át a bukólámpáról. A Barchetta burája alatt ikerlámpák, ez egy szép formai megoldás. A hűtő nyílása alig látszik, alacsonyan is van, úgyhogy a Barchetta mintha az aszfaltot túrná, enyhe agresszivitással, mint az ültetett orrú német hobbi-sportautók.

Az oldalsó kis index valami púpos, bélben oldódó kis szívgyógyszerre emlékeztet, szeretem az ilyen apró dizájn-csemegéket. Az autó oldalának fénypontja azonban a kilincs, ami maga az olasz dizájn kvintesszenciája: üggyel-bajjal használható, de annyira szép és vicces működésű, hogy tíz emberből nyolc ezt választaná.

A kis fémgombot csak akkor találjuk el, ha ujjunkkal gondosan célzunk, és teszt-konzíliumunk arra a megállapításra jutott, hogy a nyitókart alsó madárfogásra kalibrálták. Úgy a legkönnyebb nyitni. Műkörömben meg a legnehezebb, de legalább végre megembereljük magunkat, és az elemi udvariassági szabályt követve ajtót nyitunk utasunknak. További csemege a két visszapillantó tükör, ami lehet nyuszifül, vagy csiga szeme, de mindenképpen vidám dolog. A belső tükör, akárcsak az MX5-ösé, kitakarja a szélvédő adta látómező legalább harmadát.

A kültéri dizájn tűzijátéka ott kulminál, ahol minden rendes tűzijáték beleerősít: a végén. A Mazda MX5-ös hátsó lámpája több dizájn-díjat nyert, és kiállították a New York-i modern művészetek múzeumában. Szép is, de a Barchettáé talán még szebb, csak ezt kizárólag a csomagtartóval együtt lehetne kiállítani. Együtt az integrált, cápauszony-féklámpával, amihez fogható forma aligha létezik az autóiparban.

Hogy teljes legyen a formatervezési orgia, a kis stabilizátor-spoiler a lökhárító alatt van, együtt a dupla végű kipufogóval. A beltér formaterve is kifogástalan. Szép a kormány, a tekergetős-billegetős levegőbeömlők, de lassan azért esedékes lesz egy finom frissítés, krómozás, és a kormány meg a motorháztető Fiat-emblémájának koszorús címerre cserélése.

Belső kedvencem, hogy az ajtók kárpitozásának jó része puszta, színre fújt vas. Vas! Mintha régi vágyunk teljesült volna: beleülhetünk egy valós méretre nőtt játékautóba. A vas kapcsán szívesen szónokolnék egy kicsit ember és gép (vas) imígyen a maga közvetlenségében is megtapasztalható kapcsolatáról, de nézzük inkább a további részleteket.

A bőrülések szépek, kényelmesek, és ami talán ennél is fontosabb, hosszabb távon állíthatók, mint az MX-ösben. A Barchettában még szerkesztőségi kaszáspók-emberünk is kényelmesen nyújtózkodott. A középső kartámasz nyitható, oldalsó kartámasz pedig nincs - könyökölni kell, ami azonban nálam az öt kedvenc elfoglaltság egyike.

A műszeregység elég régi, de még mindig jó, fehér alapon fekete minta piros számokkal, szép minden kapcsoló, kallantyú, egyedül a digitális óra származik a Négy Sárkány kínai piacról. A frissítés előtti MX5-össel ugyanez volt a bajunk, abban meg is szüntették az apró, de zavaró gusztustalanságot. És a Barchetta elakadásjelző kapcsolója felett is elszállt az idő, nemcsak az Alfákban vannak már szebbek, de pl. a Stilóban is.

Fél-egy óra elteltével itt is átjön a tűzfalon a motor melege, de az elsőkerék-hajtás előnye, hogy a kardán legalább nem fűt oldalról. A kormány magassága állítható.

Első látásra nem feltűnő, a tudatalatti asszociációk szempontjából azonban nagyon fontos látványelem a hátsó kerekek feletti domborítás. Egy állat lehet növényevő vagy ragadozó, de ha gyors és fordulékony, akkor markáns, nagy hátsó combjai vannak. Mert a gyors és fordulékony állatok a nyúltól a gepárdon át a lóig mind hátsókerék-meghajtásosak.

Szemben a Barchettával, ami elsőkerekes. Ezért sokan nem is veszik komolyautó-számba. Hogy lehet egy élményautó elsőkerék-meghajtásos?! Hogyan farolunk vele aszfalton? Hogyan pörgetjük a murván?

A Barchetta hátulsó domborulata azonban nem átverés; ez egy teljes értékű roadster. Elsősorban is a kategóriában használatos motorok miatt. Egy 1.6-os, 1.8-as motor ritkán ad akkora teljesítményt, amivel egy sima padlógázzal gumifüstbe boríthatjuk a környéket. Az MX5-ösnél is vizes aszfalt és igen pörgős stádiumban előadott padlógáz kellett az alkotáshoz. A mindennapi autózásban ez a különbség ugyanolyan észrevétlen, mint hogy a hátsókeres autók a hátsó kerékre ható motorfék miatt könnyebben megcsúsznak.

A Barchetta az élményautó-hátrányt a futóművel kompenzálja: ez egy egészen kivételes futómű. A városi úthibákat még épp túléljük, kanyarban pedig csak álmélkodunk. Hirtelen irányváltások után olyan határozottan, minden további billegés nélkül áll vissza középállásba, hogy az már veszedelmes, én legalábbis minden adandó alkalommal hirtelen váltottam irányt, hogy élvezhessem a futóművet.

A hirtelen irányváltásokhoz érve kell megemlékeznünk a Barchetta kormányzásáról, ami közvetlen, mint egy palermói vendéglős: a legkisebb mozdulatra azonnal reagál. Nem billen, csak fordul, és ha hirtelen fordul, billen, akkor viszont az történik, amiről az előző bekezdésben volt szó.

< >