Egy tizenmilliós dízelbéemvével szemben rengeteg az elvárás. Legyen szép és nagy, kényelmes, de sportos, legyen gyors, de ne fogyasszon sokat, és úgy általában legyen tökéletes. Nem könnyű, nem könnyű.
Aki iskolaköpenykék ötös BMW-t vesz, az nemcsak a felszínen gazdag, az tényleg gazdag. Nagyon. Ez a szín annyira szerény, annyira hiányzik belőle a magamutogatásnak még a csírája is, hogy meglepő módon semmilyenségében valami ilyesmit üvölt a világba: én igazi urat szolgálok, az én gazdám kifinomult úriember, nem holmi kivagyi, újgazdag pöcs. A szakma által agyonhasznált, ezerszer is megbecstelenített visszafogott elegancia szópár itt új értelmet nyer, és először életében nem hullik azonnal a porba erőtlenül, sőt formát ölt, életre kel, és vidáman táncol. Visszafogott elegancia, igen; pont ilyen.
Azt hittem, ez a visszafogottan elegáns bálna senkinek sem fog szemet szúrni, de épp az ellenkezője történt. Egy lesötétített M5-ösben sem lehettem volna feltűnőbb. Az emberek megsejtettek valamit, rendre az autó után fordultak lopva, és bizalmatlanul méregették. A fene gondolta volna.
Visszafogottan és sportosan is elegáns, bizony. Egy gepárd, egy delfin; eeegyegyegyegy nagy maci. No, de milyen belül? Ugyanilyen. Nagy, szép és kényelmes. És persze visszafogottan elegáns, sok fekete bőrrel. Van azonban egy-két probléma. Az automata váltó új karja az első pont, ahol a tesztautóba bele kell kötnöm. Maga a rendszer tulajdonképpen jó, bár egyáltalán nem értem, miért kellett a fakszni. A kezelhetőség se nem jobb, se nem rosszabb, mint a hagyományos automatáknál, így azon túl, hogy az első néhány alkalommal szerencsétlenkedni fogunk az indulásnál meg a tolatásnál, nem sokat nyerünk. A BMW automatájának egyetlen előnye, hogy megálláskor nem kell P-be rakni.
Nem tudom, minek köszönhetjük, lehet, hogy a konstrukció nem az igazi, lehet, hogy az elektronika rakoncátlankodott, mindenesetre nem mindig sikerült D-be kényszeríteni a bestiát. Jermann professzor is tesztelte, neki sem mindig jött össze, úgyhogy vagy együtt vagyunk szellemi fogyatékosok, vagy valami tényleg volt azzal a váltóval. Gond azonban kizárólag indulásnál mutatkozott, amikor haladtunk, szépen, gyorsan, könnyedén járt.
A másik vicces szerkezet az iDrive. Sokan szidták már, tudom, mégsem tudom kihagyni. Az iDrive a BMW fedélzeti számítógépes rendszere, egy kerek gomb, melyet nyomkodva, lökdösve, forgatva, noszogatva a legkülönfélébb módosításokat hajthatjuk végre a rendszerben, ami annyira bonyolult, hogy mindenképpen kézikönyvet igényel, és ez nem jó. Például: annyiféleképpen fújathatjuk magunkat a légkondival, hogy az már túlzás. Ki az, akinek a hagyományos fönt fújok, középen fújok, lent fújok típusú egység nem felelt meg? Ki akar még több választási lehetőséget? Ki az, aki ahelyett, hogy hűtene, inkább egy kézikönyvet lapozgat, hogy rájöjjön, hogyan állíthatja be az ideális 63-22-15 százalékos levegőmegosztási arányt?
Valószínűleg ugyanaz, aki az egyébként is átláthatatlan menüben beállítja, hogy a rádióállomásoknak ne a nevük, csak a számuk jelenjen meg. Történt egyszer, hogy barátnőmmel csurogtunk hazafelé este. Én vezettem, ő a rádióadók között szaladgált oda-vissza. Sosem fogjuk megtudni, hogyan történt pontosan, egyszerre eltűnt a sok Petőfi meg Café felirat, csak a számok maradtak. 98.6, 102.1, 103.9, stb. Örökre, visszavonhatatlanul.
Nem lenne fair, ha nem jegyezném meg, hogy az iDrive tulajdonképpen hasznos holmi, hiszen a kávéfőzést leszámítva szinte mindenre képes. Ha megtanultuk kezelni, tényleg nagyon sokoldalú szerkezet. Ezzel programozhatjuk be például az új radaros követő rendszerrel kiegészített sebességtartó elektronikát is, amelynek része a dugó okozta infarktus elkerülése végett kifejlesztett Stop & Go, magyarul araszoló funkció.
