Telik-múlik az idő, és az embernek egyre több kell. A sportkocsikról beszélek, és igen, eljutottam oda, hogy a 182 lóerős tesztautót már-már közönyösen vettem birtokomba. Hamar rájöttem azonban: szerencsére sosem leszek elég öreg.
Nem először találkoztunk. A Renault Megane RS-sel egyetemben volt szerencsém kipróbálni a Cliót is a Hungaroringen , de azok steril körülmények, az életben mégis csak más a helyzet. A lényeg az, hogy nagyjából tudtam, mire számítsak. Második első élményem egy érthetetlenül nagy kormánykerékhez, és a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető elviselhetetlen sipító hanghoz kapcsolódik. Jól van, no, bekötöm, de aztán ne várd, hogy szeresselek!
A délutáni kavalkádban tulajdonképpen mindegy is volt, miben ülök. A dugóban a hifin, meg az automata légkondin volt a hangsúly. Meg sem próbáltam forgatni a motort, alsó fordulatszám-tartományban pedig egyetlen hegyes, változó szelepvezérlésű motortól sem várhatunk csodát. Marad a kényelem meg a tespedés. Kapcsolatunk második fejezete - alternatíva híján - csöndes szemlélődéssel kezdődött.
A belső tér mind funkcionalitásában, mind esztétikailag hibátlan. A kényelmes, tökéletes oldaltartásról gondoskodó vezetőülés minden irányban, a kormány fel-le mozgatható. A bőr-alcantara kárpit, a műszerfal és a középkonzol formavilága, valamint az itt-ott felbukkanó apró fém-, vagy fémszínű betétek következtében hiába szürke minden, az RS belseje egyáltalán nem lehangoló. Sportosan elegáns, de nem túlzó, és még praktikus is. Elsőre megtaláltam minden gombot és kallantyút, a fedélzeti számítógép kezelőszerveit is beleértve. Legjobban a karikába mozgatható olvasólámpa tetszett, aminek ugyan semmi értelme, viszont kiváló játéklehetőség azokra a végtelennek tűnő másodpercekre, amíg a lámpa újra zöldre vált.
A helykínálattal sem volt problémám. Amennyiben bajor barátainkat vinnénk mulatozni az Oktoberfestre, inkább válasszuk a hetes BMW-t, minden más alkalomhoz tökéletesen megfelel a Clio. Öten már szűken leszünk, de ebben a kategóriában ez nem is meglepő. Négy normál méretű felnőtt azonban bátran vállalkozhat akár hosszabb utazásra is. A motorzaj sem sértő. Ennek egyik oka, hogy a Renault nem spórolt a szigetelő anyagokkal, másik pedig a sportosra, és nem brutálisra hangolt kipufogórendszer. A Clio RS, amellett, hogy vérbeli sportkocsi, kényelmes és kulturált tudott maradni, amit nagyon kevés autóról mondhatunk el. Nekem egyedül az óriáskormány nem tetszett, az alapfelszereltséghez tartozó, sötétedésre automatikusan bekapcsoló fényszórók xenon izzói annál inkább.
Amennyire a járókelők arcáról le tudtam olvasni, az autó kívül is szép. Az RS-hez egyedi, szürke, 16-os könnyűfém felniket kapunk a Renault-tól, de olyan szépeket, hogy az már magában fél siker. A 205/45-ös Michelin Pilote Exalto abroncsokra - úgy gondolom - szintén nem lesz panasz. Egyedi a kockás hűtőrács és szoknya, a hátsó lökhárító, valamint a két szép, krómozott végbe torkolló kipufogó. A hátsó szárnyért már felárat kell fizetnünk. Hogy sok, vagy kevés az 50 000 Ft egy légterelőért, azt mindenki döntse el maga. Szárnnyal, vagy nélküle, az autó mély nyomot hagy megjelenésével, bármerre járjon.
Azon kaptam magam, hogy kezdem megkedvelni. Még meg sem téptem a haját, de annyira kulturált, komfortos, szép, és jól használható kisautót ismertem meg az RS-ben, hogy kezdett meggyőzni. Az új, megnövelt nyom- és tengelytávú futómű olyan jól csillapít, hogy még a nagyobb kátyúk sem fognak ki rajta. Nem üt, nem ráz, nem fáj a szív, és az étel is a helyén marad. Persze, hiszen még egy toronymerevítőt sem raktak az autóba - jut eszembe. Igen ám, de akkor mi volt az a száguldozás a Hungaroringen? Vagy csak rosszul emlékszem?
