Nincs az a kishitű alak, aki a Commander volánjánál lélekben ne változna kopasz, kigyúrt, agresszív állattá. Pedig ez is csak egy kellemes, hétszemélyes, dízel-szabadidőautó.
A Commander a Jeep család legböszmébb tagja. Műszaki szempontból azonos a Grand Cherokeevel, de a kasztnija szerencsére teljesen más. Ez a karosszéria az első a Jeep történetében, amely hét személy szállítását teszi lehetővé, de nem ez a legfőbb erénye. Az benne a nagyon jó, hogy kilóg a sorból, egyedi arca van. A Grand Cherokeet megpróbálták divatosan kicsit legömbölyíteni, és evvel meg is szabadították a karakterétől. A végeredmény egy arctalan izé lett, amiről csak a hűtőrácsa alapján lehet megmondani, hogy nem német, japán, esetleg koreai dizájnerek álmát testesíti meg.
A Commander azonban kocka, nyilvánvalóan baltával faragták. Elöl-hátul, alul-felül, kívül-belül kocka, és ez iszonytatóan jól áll neki. Szörnyeteg, aki félelemmel vegyes tiszteletet kelt, bármerre jár. Igaz ami igaz, némileg hajaz a Hummerekre, és a Land Roverek génjeiből is mintha átmentettek volna egy keveset, de mit számít. Azt hiszem, többen vesznek úgy autót, hogy "hú, ez aztán a brutális állat, mennyibe kerül?", mint úgy, hogy "hú, ez aztán a brutális állat, de ezt a lámpaburát mintha már láttam volna valahol, inkább mégsem tetszik".
Ez a modell visszatért a gyökerekhez, sehol sem kerek vagy gömbölyű, boldogan tesz a légellenállásra, viszont olyan karakteres, mint kevesen. A hétlyukú hűtőrács kötelező elem. A fényszórókon erős Land Rover-hatás érződik, amitől az orr-rész is kicsit Land Rover-es lett, de a Commander valahogy egészen másképp kocka. Csak nagyon messziről, felületesen odapillantva hihetnénk, hogy brit arisztokrata, fél lépéssel közelebbről már egyértelműen látszik a vörös nyaka és a cowboykalap.
Külső jegyei között egyetlen olyan motívum van csak, amelyik igazán megfogható. A sárvédőívekben lévő hatalmas, krómozott szegecseket úgy helyezték el, hogy kívülről is jól látható legyen a fejük. Szokatlan és hatásos megoldás. Még lélegzetelállítóbbá, még monumentálisabbá, brutálisabbá, kolosszálisabbá, gigantikusabbá és nem utolsó sorban gépezetszerűbbé teszi a monstrumot. Egyébként jól eltalált formáján és arányain kívül nincs rajta semmi különös. A Commander attól szép, hogy egyszerű, az unalmastól mégis olyan távol áll, mint Szalacsi az atomfizikától.
Amerikai autóknál megszokhattuk, hogy sok randa műanyag van az utastérben mindenfelé, és bár az Európába szánt Commandereket Ausztriában szerelik össze, az anyagokon vélhetően nem, vagy csak keveset változtattak. Hatalmas felületeket borít a rossz fogású, sok helyen sorjás, eldolgozatlan plasztik, de ha jobban belegondolunk, többet nézzük a műszerfalat, mint fogdossuk, a színek és formák pedig jól harmonizálnak. Remekül illik a barna bőrkárpit a szürke és vajszínű műanyagokhoz, nekem annak ellenére nagyon tetszett az összhatás, hogy a stílussal nem tudok azonosulni.
A műszerfal is méreten felüli - milyen is lenne? -, az óriáshasáb tetején könnyedén elférne egy kisebb terepasztal kisvonattal. A beltérben már nem minden kocka, jól megférnek egymás mellett az ívelt és egyenes vonalak. A kormány bőr, a közepén lévő krómszínű, ultravagány Jeep-logótól észre sem vesszük a körülötte éktelenkedő szürke műanyagot. Az automata váltó karján ugyanezt a motívumot láthatjuk, ott is gyönyörű.
Szép a műszeregység, a sok kis kerek légbeömlő, még a kilincseknek is van egyéniségük. A fabetétet most sem sikerült megkedvelnem, de a Commander belső dizájnjára még így is nyolc pontot adnék a lehetséges ötből, ha külön pontoznánk. A helykínálattal nincs gond, és az ülések is kényelmesek - az első sorban. A második sor már nem igazán tágas, az autó méreteit figyelembe véve pedig szűkös. Egy átlagos magasságú ember éppen elfér a szintén átlagos méretű sofőr mögött, de néhány száz kilométer után valószínűleg elhervad.
Volt szerencsénk hatan is kipróbálni a hétszemélyes Commandert. Egy kicsit nehezített az autó dolgán, hogy egy mozgáskorlátozott személy is volt velünk, így a tolószéknek is el kellett férnie. A hátsó ülést inkább hívnám bőrsámlinak, a lábak lógatására ugyanis egyáltalán nincs lehetőség. Szinte a földön ült volna a hatodik ember, ha befért volna mellé a tolókocsi. De nem fért be, hiába csuktuk össze, végül az egész hátsó sort lehajtottuk, és barátnőm nyolcéves kishúga kénytelen volt pár kilométeren át ölben ülni, ami egyáltalán nem bizonyult kényelmetlenebb megoldásnak, mint a hátsó zsámoly.
Felmerültek további ergonómiai problémák is. Mivel az autó magas, a hátsó szélvédőn át, ha a harmadik sor ülőkéit is felhajtjuk, gyakorlatilag semmit sem látunk a tükörben. A szűk résen át legfeljebb a buszokat vesszük észre, a személyautókat aligha, ilyenkor csak a két oldalsó visszapillantóra támaszkodhat a sofőr. A Commander tehát csak vészhétszemélyes, igazán hosszú távon maximum négy embernek ideális.
