Mentem vele pár tíz kilométert, fotóztam, nézegettem pár órán át, és nagyon érdekes dolgokat fedeztem fel rajta. Például van benne tempomat. Meg programozható, hangszínszabályzós FM-rádió, ami szól, a hátsó üléstámlába ágyazott kettős, krómfedeles hangszóróból. (Kicsit mintha a sírból szólna, de ’68-ban még nem volt 5.1.) És automata a klíma, egy tárcsával be tudom állítani, hány Fahrenheit-fokos levegő dőljön rám.
Az ülésmozgatás, az ablakok emelgetése természetesen motoros. A kis pillangóablak kifordítása viszont nem: ez az üdítő szellőztetésre szolgáló archaikus, de praktikus kurblis alkalmatosság negyven éve még jól megfért egy autóban a légkondicionálóval. A tükör sem motorral állítható, de nem baj, mert a szép kis krómkarocska megbökésére azonnal mozdul a tükörlap a bowdenek másik végén.
Mi is van még: a rögzítőfék is motoros, a pedál letaposására P váltókar-állásban zár, D-be lökésre old. A kedvencem pedig: hogy a hátra irányított utasok könnyebben beszállhassanak a – hahaha – rendkívül szűk résen az első ülés mögött, a támla befelé elbillen, amikor előredöntjük.
A hatalmas tetőt egy kellemesen búgó, valamelyest a V63-as villanymozdony hangjára emlékeztető motor húsz másodperc alatt emeli a helyére ( Volvo C70: 30 másodperc, Saab 9-3 Cabriolet : 20 másodperc, BMW 3-as CC: 22 másodperc). Még egyszer mondom: negyven éves. A Volvo akkoriban, amikor a Caddie-t tervezték, ezt tudta.
Egyszer rommá tört egy Yarist. A kis Toyota elnézett egy lámpát, aztán hirtelen ott találta magát feltűzve a Cadillac krómlökhárítójára. Két apró csorba és egy visszakalapált sárvédő őrzi a találkozó emlékét az amerikai szörnyön, a Yaris kukába került.
A történetéről sokat nem tudunk, sajnos. Bizonyára tudna mesélni, hiszen mai magyar gazdája már Spanyolországból hozta haza úgy négy éve ezt az echte amerikai, mérföldben számolós autót. Azóta került bele jó pár kilométer, kék bőrrel újrahúzták a naptól kirepedezett műszerfalat, kijavítgatták az apró mechanikai elhasználódásokat (lengéscsillapító, betétek, szűrők) és ennyi. Néha kibérlik esküvői kocsinak, használják filmforgatáson, járnak vele csak úgy, mert az mindig elképesztő élmény, ez meg csak megy fütyörészve, néha kér egy kis olajat, meg gyakran sok benzint.
Amerikai? Á, dög sokat zabál, legyint az utca embere, és ez esetben maximálisan igaza is van. Állítólag nyugodt jobb lábbal teljesíthető 17 mérföld egy gallonnal országúton, ami 13,8 liter benzint jelent száz kilométeren, de városban már csak nyolc mérföldet bír egy gallon – az pedig nem kevesebb, mint 29,4 liter száz kilométerre.
Amerikai? Á, billegős, bizonytalan, szar vezetni, legyint megint az utca embere, és már csak részben van igaza. A 2,1 tonnás tömeg hátul merev tengelyen, elöl két keresztlengőkaron, magas oldalfalú gumikon és nagyon lágy rugókon himbálózik, a kormánymű pedig azért csak megszenvedte azt a négy évtizedet. Viszont a kormány csak hármat fordul faltól falig – és milyen könnyen!-, a hatalmas test meglepően fordulékony, a baromi erős motorral, a finom háromfokozatú váltóval pedig sosem gond egy hirtelen előzés. Mindezt egy kényelmes kanapén, ami épp a tenger lágy hullámain ring. Ebben nem dohog, dorombol a V8, a hangot kellemesen lekísérik a lapos, hosszú nyitott kasztni természetes nyiszorgásai. Zárt tetővel ehhez jön még a ’68-as amerikai precizitással illesztett ajtók-ablakok résein ki-be bujkáló szél zaja, nyitott tetővel meg ugye minden más hang a világból.
Szóval igenis remek dolog vezetni, csak épp azon a skálán, ahol egy MX5 az 1, ez a mínusz egy: ugyanakkora élvezet, csak más idegvégződésekre hat.
2,1 tonnát nyom, háromfokozatú automata sebességváltója van, és bármikor szívesen füstöl egy kis gumit. Hiszen 375 lóerő és 712 newtonméter gyün ki a V8-ból, és jut el – már az a része, amit nem nyel le a váltó – a vékonyka hátsó kerekekre. Én 55 mérföldes óránkénti sebességig, az átlagos amerikai limitig mertem nyomni neki, de amikor visszavittem, az autó ápolói megsúgták: tud az jóval többet is.
És veteránnak is remek dolog, vagyis nem csak erős és kényelmes, de páratlan különlegesség, mindenki által megcsodált jelenség a hétköznapi forgalomban. Megáll motorjával és tátott szájjal fordul utána a postás, elismerően bólintanak felé a férfiak, rámosolyognak az asszonyok, integetnek a gyerekek. Egy kör a DeVille-lel, és eltűnik a szürke utcai unalom, leomlik a fásult közöny, még a nap is kisüt, amerre jár.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
