Bájos öreg munkagép

Felújítói, vagy mondjuk inkább, hogy újraalkotói szerint alig több mint egy év kellett a rozsdaboglya csillogó veteránautóvá kovácsolásához. Nahát, pedig meg mertem volna esküdni, hogy amióta csak átjárok nyálat csorgatni a szomszéd faluban üzemelő magángyűjteménybe, mindig is ott készülgetett ízekre szedve, csendesen valamelyik sarokban.

Akár egy, akár négy éve készül, egy biztos: helyre kis jószág lett belőle. Az ortodox veteránosok persze sírva kaparnák a (műszer)falat, ha meglátnák a Hetes BMW hátsó üléséből készült könyöklős padot a szétfoszlott gyári lóca helyén, hánynák a keresztet ezerrel a krómozott műanyag indexkarra, a ki tudja milyen autóból, de biztos nem Dodge-ból származó kormány közepén lévő Ikarus-leszállásjelző láttán pedig valószínűleg teljesen összeomlanának. Megkímélve ezzel magukat további gyötrelmektől.

A látványos, gyönyörűen dekorált mahagónielemek (fellépők, hátsó lökhárító, hátsó sárvédőkeret) inkább műalkotásnak tekinthetők, mint egykori gyári szériaalkatrészek hű másolatainak. A krómozott hátsó felnik nagyon mutatósak, fickós kiállása lesz tőlük a kocsinak – naná, hogy nem eredetiek. A generátor is erősebb, mint a nálunk kötelező folyamatos világítás kiszolgálására alkalmatlan eredeti dinamó volt. Kedvenc tájidegen elemem a rejtett kapcsoló, ami a nemrég beszerelt központi zárat működteti – eredetileg a Dodge B-t nem lehetett bezárni. Most már be lehet: Magyarország 2008-ban ugye nem Amerika 1948-ban.

De pukkadjanak csak meg az ultrák: ez a valamikori amerikai szállítómunkás így hatvan év után helyrepofozva bizony egy igazi kiállítási darab, valóságos műtárgy. Lehet, hogy nem kevertek ilyen színt annak idején Detroitban (haha, biztos: a vízbázisú pasztell nemigen volt jellemző a környezettel mit sem törődő régmúltban), lehet, hogy a kék kaliforniai rendszám helyett is valami nebraskai kukoricatermő vidék plakettjét viselte valaha a kocsi – kit érdekel? Itt és most így tökéletes, ahogy van.

Ha nem is olyan, mint valaha lehetett (alighanem szebb), tesztautónk azért igazi első kiadás. A Dodge épp 1948-ban dobta piacra új kisteherautó-sorozatát, leváltva ezzel a háború előtti, hegyes csőrű, külső lámpás elavult konstrukciót. A soros hathengeres motorok maradtak, de a B-sorozatba sok okos fejlesztést építettek be a jobb használhatóság és a nagyobb teherbírás érdekében.

A technikai újítások és a modern formaterv révén az új kisteherautóval a Chrysler konszern megelőzte konkurenseit, a háború előtti modelljeit szintén ekkoriban leváltó Fordot és General Motorst. A magas homlokú, széles arcú teherautó most mókásan vénecske, de a maga korában sokkal-sokkal modernebbnek tűnt, mint a csőrösebb, a különálló sárhányójú korszakra inkább emlékeztető konkurensek. Készült belőle többféle teherbírású pickup, zárt rakterű teherautó, furgon, sőt, iskolabusz is.

A Dodge B-széria átgondoltabb kormányművével jóval szűkebb körben megfordult, mint elődje, az előretolt kabin és motor kevésbé terhelte a hátsó tengelyt – azaz sokkal több marhatrágyát lehetett felvillázni a platóra. A Pilothouse fantázianevű vezetőfülkéből sokkal jobb volt a kilátás, mint a szűk ablakos elődökből. Tesztautónkon ugyan nincs ilyen, de felárért még kis íves ablakokat is lehetett rendelni a B-oszlopra, hogy tovább csökkenjen az a fránya holttér.