Porladó színezüst

Az olasz kisautók legendásan fapadosak, a középkategória pedig legalább olyan legendásan jól felszerelt - a kategória-és kortárs német és japán modellekhez képest mindenképpen. Szervokormány, elektromos ablakemelõ, jókora kesztyűtartó, melynek fedele gombnyomásra még ma is felemelkedik, és belső központi zár. A legérdekesebb, hogy bár a korszak műanyagai küzdöttek valamelyes minőségi kihívásokkal, és az Argentához is rengeteg törött, repedt műanyag elemet kell bontókból összetúrni, a felsorolt extrák kapcsolói máig kellemesen muzsikálnak,

És hátravan még a 80-as évek autós DVD-je, az elektromos ellenõrzõpanel, ami természetesen saját maga is egy ellenõrzõ panelra szorulna: hibajelzései a legtöbbször irrelevánsak, és ha valakit mégis zavarnak az autó valós állapotával nem feltétlenül összefüggõ ütemben felvillanó LED-ek, nagyon jó autóvillamossági szerelõt keressen. Az ellenõrzõpanel megfelelõ mûködése azonban nem létszükséglet.

Az olajhõfok, a töltés vagy a vízhõmérséklet kicsit nehezebben ellenõrizhetõ dolgok, azt viszont szabad szemmel is jól látjuk, hogy a jobb hátsó ajtó zárva van - a hibaüzenet mától a hangulatvilágítás része. Míg esetleg az egész panel el nem romlik. Az ellenőrző panel közeli rokona az ECON-mutató, ami a kései Trabantok LED-es kijelzőjéhez hasonlóan tökéletesen hasznavehetetlen: ha nyomjuk a gázt, maximális a fogyasztás, egyébként semennyi.

Hogy ki tervezte az Argentát, nem sikerült a nyomára bukkannom. Ahogy annak sem, kinek a nevéhez fûzõdik egyik kedvenc kilincsem; ugyanez volt egyébként a Lancia Deltában, de az Argenta elõdjében, a Fiat 132-esben is.

A váltó: zsír! Több gyártó is hanyatlik, ami a váltó minõségét illeti, mintha a különféle elektronikák elõretörésével alábbhagyna a vas és acél iránti rajongás. És ezt a legjobban a váltók sínylik meg. Miért ilyen jó az Argenta váltója? Ez soha nem volt prémiumautó, ellentétben például az Alfa 166-ossal - aminek a legújabb váltója se mûködik olyan finoman, mint ez a kétszázezredik kilométere után. Kellemes minden kapcsolás, pontos, bírja menet közben a kettesbõl az egyest.

Tesztautónk motorja az Argentákhoz kapható legjobb és egyben legerősebb, 122 lóerős, kétliteres injektoros. Szép a hangja, tisztességgel húz, tíz liter körül elketyeg, megjelenésében is kellemes. A Fiat szokása szerint az autón a lóerőszámot is feltüntették, bár esztétikai okokból lefelé kerekítettek, így lett belőle Argenta 120. Ez volt a csúcs, ezalatt ugyanez a motor porlasztóval, 110 lóerővel, egy 1.6-os benzines, amire nem emlékszem, meg a rettenetes, 2.5-ös dízel, 72 LE-s teljesítménnyel, pokoli füstöléssel.

Az Argenta fő baja, hogy csak úgy néz ki, mintha harminc éves lenne, valójában alig húsz. Így aztán veteránautónak egyszerűen túl fiatal. Kultuszautóként meg az vele a gond, hogy kevesen látják meg benne a szépet, és nincs igazán csodabogár formája - legalábbis a beavatatlanok számára. Olyan ember pedig, akinek épp egy ilyennel van kedve/ideje/pénze foglalkozni, talán még nem is született.

Adatok     hosszúság: 4435 mm szélesség: 1655 mm magasság: 1435 mm tengelytáv: 2565 mm saját tömeg: 1140 kg hengerûrtartalom: 1995 ccm teljesítmény: 122 LE fordulókör: 10.8 m

< >