Megértem én az importőrt: ha ilyen autókat kapnának az újságírók, még a Kisnánási Nasasszony tudósítója is szörnyűeket írna a tesztkocsikról, és akkor mi lenne az eladásokkal. Mi azonban vezettünk egy igazán alap Ford Fiestát. Jaj!
Mivel Angliában nagyok a távolságok, a taxizás meg elég drága, muszáj volt bérautót szereznünk a caterhames projekthez. Az Avisnál választottunk járművet, a lényeg, hogy olcsó (érthető), kicsi (hogy könnyen parkolhassunk), szerény károsanyag-kibocsátású (féltünk a vídiakemény londoni emisszióadótól) legyen. 1,2-es Clio és 1,3-as Fiesta között lehetett dönteni. Fiesta lett, mert az jobban elvegyül a forgatagban. Nem akartunk feltűnősködni, mindig volt egy csomó cucc a csomagtartóban.
Valahol hátul állt a bérautós parkolóban, igazából póthelyen, még számot sem adtak neki. Hol másutt állt volna? Nem rémlett, hogy ilyen jól néz ki, bevallom, nem mélyedtem el a modellfrissítés utáni időszak Fiestáinak tanulmányozásában. A színe például vagány, fekete. Igaz, Angliában mostanában az autók fele ilyen, lehet, hogy a briteknek hiányoznak a régi egyenfekete taxik, és így lázadnak csendesen. Dudorok nőnek ki a fényszóróiból, mint a Nissan Micránál.
Régen fantáziátlan, krikettütő-formájú volt a hátsó bura, most a fölső különálló lámpákat kis karikákba tették a közös bura alá. Ettől a pár íves rátéttől pedig éppen annyival nőiesebb lett az eddigi ipari design, hogy most már legalább uniszex. Nem is baj, a Fiestával eddig talán éppen az volt a probléma, hogy mellétalált a tipikus vevőkörének: a nők szögletessége miatt nem szerették, a férfiak meg nem is vették észre.
Őőőőő, izé, mi van még? Ja, puha végre a műszerfal is. Eddig a Fiesta belseje gonosz, fekete műanyaggal kitapétázott Alcatraz volt. Most legalább az előrefelé eső részénél átvettek egy falfelületnyit a Hárs-hegyi úti szanatórium valamelyik gumiszobájából. A műszerfal ugyanis puha, olyan igazi puha, nem átverős, gumírozott műanyag, mint más, igénytelen autóban. Egy hangszóró járna jutalmul a Ford nevű versenyzőnek, ám sajnos kemény és puha elemek felületeinek sem a textúráját, sem a színét, sem a mattságát nem sikerült egyeztetni. Így a Fiesta belseje kicsit úgy néz ki, mint hajdanában a Karib-szigeti tapétával feldobott panellakások: ha erre nézek, beton, ha arra, megint beton, de legalább egy irányból világít a luxus fénysugara.
A kocsiban alig volt több tízezer mérföldnél, azaz tizenhatezer kilométernél, ennyi tesztautókban is simán előfordul. És nem hinném, hogy huszonöt Avis-bérlő nagyobb kárt tenne egy autóban, mint negyven magyar újságíró. Simán megcsináltuk hát vele a tesztet. Elautóztunk egy tanknyit a literenként 1,20-1,45 fontos (370-440 forintos) 95-ösből. Városban, dugóban, pályán, kanyargós úton, nappal, éjjel – alapos próba volt.
Előrevetem – én nagyon szeretem a Fiestát. Ott voltam a szülőszobában – bocsánat, az első bemutatóján –, három ismerősömmel vetettem már ilyen autót, azóta is mindannyian elégedettek. Kicsit panaszkodnak a belsőre, de nekik még a fészlift előtti fajta van, az újat már bírnák. Aztán teszteltem is mindenfélét a Fiestából, valamennyit szerettem, kicsit sajnálom is, hogy csak azóta fogy rendesen, amióta háztartási keksz-áron adja a Ford. Még a Fusion is szerethető dög, nemhiába, az is a Fiestából van.
Erre itt ez az erős frissítés. Jobb, mert karakteresebb, és talán emlékezetesebb is, de lényegében ugyanaz. És rövidesen ez is kifut, mert még idén bevezetik a valóban teljesen új Fiestát. Tehát beültünk a kiváló kiskocsiba a parkolóban, kihajtottunk az országútra, és én majdnem frászt kaptam benne. Mert amikor megütötte az ötvenet, a csomagtartóból előhuhogott a Suzuki Swift GA (1994) szelleme.
Képzeljenek el valami irgalmatlan, reszelős, visszhangzó gördülési zajt, ami miatt kimenekülnének a világból, vagy talán még rosszabb - átülnének a Volán-buszra. Most szorozzák meg öttel. Nem tudom, a modellfrissítés miatt történt-e, esetleg a tesztautókat készítik-e fel nekünk ennyivel jobban, netán az volt a baj, hogy ennyire alapszintű, olcsó autóban szinte sohasem ülök (csak ha a sajátom), de szörnyű a hangterror. Az 1,3-as alap-Fiestával kifejezetten megterhelő volt a Lutontól Londonig tartó negyven kilométer. Pedig még pihenhettünk is, hiszen az út nagy részét állva tettük meg a három és fél órás dugóban. Ebbe az autóba nem kell rádió, úgyse hallani.
A szélzaj sem csekély, a motorzaj nyersebb az osztrigánál – lehet, hogy a nagyothallóknak szánt, leszállított árú kivitelt kaptuk? De ők is használnak hallókészüléket – vagy esetleg az nem érzékeny ezekre a frekvenciákra?
Legszívesebben kiszálltam volna, hogy felgyújtsam, de fokozatosan észrevettem némi minőséget. Hol? Olvassanak csak tovább.
