És az ülés sem olyan volt, mint amire emlékeztem. Már 1951-ben is elő tudott állítani szuperkényelmes üléseket az ipar. De ha figyelembe vesszük, hogy ma olcsóbban kell gyártani az autókat, tehát nincs pénz epedára, afriktömésre, akkor is ott van például a régi Fiat Panda széke, ami lényegében egy csövekre húzott vászonzsák, és tűrhetően kényelmes. Vagy pláne a nála még egy húszassal öregebb Renault R4-es ülése, ami szintén egyszerűbb egy pohár joghurtnál, mégis el lehet benne ücsörögni félezer kilométereket.
De a huszonegyedik századba lépve úgy tűnik, a kisautó-gyártók elfelejtették, milyen a test kontúrja. Ebben a basic-Fiestában húsz-harminc kilométer megtétele után hátfájás, az ötvenediknél légzési nehézségek támadnak. Gyötrelem. Utoljára az Opel Corsában ültem ilyen középkori kínzóeszközben, 1994-ben- Azóta már a Corsa ülése is elmegy. Bár lehet, hogy ki kellene próbálnom abból is egy bérautót?
klíma nélkül is hatásos volt
Idő kellett, hogy a borzalmas zaj, az összelapátolt műanyagok, az ülésnek nevezett gyilkos játékok mögött észrevegyem a titokban megbúvó, félénk minőséget. A váltót például, ami még annak ellenére is elfogadható, hogy bal kézzel kellett kapcsolnom (Anglia, ugye). A rendes, balkormányos autókban a legtöbbet kapcsolgatott 1-4. fokozat a vezető felé esnek, a karunk pedig egészen jól tud befelé kanalazni erőből. A jobbkormányos autóban viszont a bénább (legalábbis a többségünknél) bal karunkkal kell kifelé kaszálni az egyes-kettesnél, és ez iszonyú fárasztó. És a Fiestával még ez a szokatlan művelet sem volt különösen megterhelő, tehát a váltó elég jó. A jobbkormányos rendszer meg monnyon le.
És a motor is finom. Nem rezonál, ha lenne némi zajcsillapítás is körülötte, kifejezetten kulturáltnak mondanám. Péppé lehet forgatni, nem tiltakozik, és ez az 1,3-as hiába csak hengerenként kétszelepes és 60 lóerős, fent egészen jól húz. A futómű meg tényleg a topon van. Angliában, főleg London környékén ugyan nem nyílik mód az alapos, nagysebességű, szerpentines tesztelésre, de körforgalomban talán többet megy az ember, mint egyenesekben. A Fiesta brillírozott, hiszen a karosszériadőlése minimális, a futómű saját hangolása pedig a frissített változatnál is inkább semleges. Értem ezalatt, hogy kicsit elsokallt kanyarban nem tolja úgy az orrát kifelé a susnyába, mint a kisautók többsége, hanem ha elindul, minimális gázelvéttel négy kerékkel csúszik, ami megnyugtatóbb, biztonságosabb, és jobban kézben is tartható.
Klíma, motoros ablak, központi zár, villanytükör – ilyenekről nem álmodhat az alapáras kiskocsit kereső AVIS-kuncsaft. Volt a Fiestában valami borzalmas hangú Ford alaprádió, meg kormányszervo is. Minden spártaisága ellenére az olykor majdnem harminc fokos hőség és a szörnyű dugók ellenére sem sültünk meg benne. És a lámpák is egész jók, meg a csomagjaink is elfértek hátul. Hiába, 285 liter az 285 liter, kiskocsinál ez szép méret.
Bő ötszáz kilométer alatt autóztunk ki egy tank benzint. Pontos adatot nem tudok, mert az Avishoz üresen vittük vissza az autót (van egy ilyen kedvezményes feltöltési rendszerük, mi kihasználtuk), és nem mi nyomtuk teli, de olyan hét és fél, maximum nyolc liter körül fogyaszthatott. Mivel ennek a felét az öldöklő londoni forgalomban tettük meg, a másik felét meg olykor eszeveszett sebességgel száguldva a következő, megbeszélt, és már rég lekésett találkozó felé, ez nem sok.
Továbbra is szeretem a Fiestát, és akárhogy is próbálkozott, a bérautó sem győzött meg, hogy tévesen ítélkeznék. De ha egyszer ilyen kocsit vennék, előtte még alaposan kipróbálnám. Meg az eggyel jobb kivitelűt is. És szinte biztos, hogy az utóbbit venném.
