A legjobb fakó?

Közhely vagy sem, a Volkswagen Golf hírnevét az első, de legfőképp a második széria alapozta meg. A virgonc kis GTI-k, a belüket húzó 1,6-os szívódízelek és a jellegtelen, de rendkívül megbízható, olcsón fenntartható középszer tökéletesen ült és teljesen átalakította saját kategóriáját. Mert univerzális volt: spórolós vagy gyors, ha kell, családi autó, brigádot hurcoló, horpadt oldalú csotrogány vagy kultautó. És nem drága.

Számomra a nagy kavarás valahol a Golf III. körül kezdődött. Mintha a VW aránytalanul nagyot akart volna szakítani a közös kalácsból, egyre magasabbra tört az imidzsépítés görbéje, ami aztán a Golf IV.-nél érte el tetőpontját. A valaha volt olcsó, mindenes családi autó kilépett saját árnyékából. De senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Az immáron prémiumként beállított és árazott termékkel szemben mások az elvárások, élesebbek a kritikus hangok. A közös platform (PQ34) jó dolog, olcsóbb tőle a gyártás, de megvan az a hátránya, hogy esetleges hiányosságai ívként húznak végig az egész konszernpalettán.

Igen, a megannyit kritizált hátsó lábtérről van szó, amivel nem tudtak mit kezdeni, hiába kanyarítottak mélyebb és mélyebb árkokat az első üléstámlákba. És mégis, a pár hónap alatt elmálló ajtóbehúzó fogantyúk és a szűkös hátsó tér ellenére a ’97-ben bemutatott Négyes Golf eladási rekordokat döntögetett szerte Európában. A mi kis áporodott Kárpát-medencénkben ekkortájt kezdett terjedni a VW-fenomén, és a túlzott presztízs víziója jó táptalajra talált. Megérdemelten, hiszen a Golf hozta be a kompakt kategóriába a prémium fogalmát, de ettől még az 1,4-es Golf csak egy 1,4-es Golf maradt, hiába lehetett volna külleme alapján akár bőrös-klímás 1,8-as turbó is.

Kicsit többet kapott, mint amit érdemelt. Hogy a Volkswagen utolérje saját hírnevét, teljes erőbedobással túlóráztak a következő generáción, a most kifutó ötödiken. Ami jobb lett, de még mindig nem az igazi. Hely volt benne, de paradox módon ezúttal a beltér minőségével kapcsolatban kaptak negatív visszajelzéseket. Mert eljárt felette az idő. Nem nehéz kitalálni, mi volt a követendő irányelv. Öntsünk egy vagon pénzt a beltérbe, reszeljünk kicsit a formán, és – elméletileg – meg kéne kapnunk a tökéletes, kompakt Personenwagent. Ezek szerint a DS-CAR-os srácoktól tesztre kapott hatodik generáció lenne az eddigi legjobb Golf?

Magam is meglepődtem, de meglehet. Pedig alapvetően nem vagyok kompatibilis a középszerrel és a szürkeséggel. Gimnazista koromban, mikor a Bonanza Banzai-os fiúk összekarmolták a butikos lányt egy-egy fekete garbóért, én hosszú hajjal headbangeltem Bruce Dickinsonnal, majd mikor a kilencvenes években Németország és Ausztria levedlett szarjai elárasztották az utakat, és hirtelen a Golf II. lett a mindent vivő royal flush, én egy marék cukorkáért vettem egy nyolcszelepes Kadett GSi kabriót novemberben, amit aztán igazi kisvárosi hülyegyerekként végleg letámasztottam a téglagyár utáni balosban. Pedig abban az időben még lehetett szeretni a Golfot. Persze biztosan bele tudnánk magyarázni az Audi A8-ast is, de engem ez az újkori (2+) sosem fogott meg.

Dísztárcsa nélkül betyárosabb (videó)

Ezért is csodálkoztam magamon, mikor a teszt végére már-már kelletlenül szálltam ki belőle. Mifene? Öregszem? Sajnos az történt, hogy akár tetszik, akár nem, el kellett ismernem: alapvetően jó autó. Igaz ugyan, hogy mára már a logó felára szervesen beépült az árba és a köztudatba, de ettől eltekintve az automobiltól − mint közlekedési eszköztől − megkövetelt tulajdonságok kiegyensúlyozott egyvelegét adja. Mint egy rutinból készített nagyiféle vasárnapi csirkeleves. Az angolok erre találták ki a kitűnő shit happens szóösszetételt.

Mert ebben a Golfban aztán tényleg semmi nem történik. Lapozzon!