A futómű egyszerű konstrukció, de kellemesen puha, komfortos. A stabilitással sincs gond, amíg nem kezdünk hirtelen mozdulatokat tenni a kormánnyal. Ha ilyenkor netán rá is fékezünk picit, úgy érezhetjük magunkat, mintha egy puha krémes felső lapján ülnénk, miközben a krémest tartó tányért egy tétova pincér lengeti az asztalnál: ki is kérte?
Jaj, már kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy ennyire negatívan állok ehhez a családi álomhoz, mondok inkább valamit, ami tetszett. Ez a Stow'NGo (Hajtsdle,Oszt'Ihaj talán magyarul). A hátsó ülések padlóba süllyesztési rendszere láttán talán még a Mazda karakurija is összébb húzná kicsit magát.
Stow'NGo bemutató (videó)
A középső, különálló székekről eleinte el se akartam hinni, hogy elrekkenthetők. Egész szélesek még az én egy-nyolcvanas, piknikus alkatomnak is, igaz a fejtámlát jó magasra ki kell húzni, vagyis a hátat nem támasztja meg olyan hosszan a támla, mint, khm, már megint ezzel jövök, az én öreg Voyageremben. De akkor is, képtelenül nagynak tűntek ahhoz, hogy csak úgy elnyelje őket a föld.
Első ülések előre, szőnyeg ki, padlólap felemel, egy karral támla lelök, egy gurtnival szék kiemel, és, szüzanyámpátyugass, máris elmerült a fotel a padlóban, mintha sose lett volna. És a manőver nem tart tovább, mint elolvasni az előző mondatot. A leghátsó sorral pedig még kevesebb a gond.
Mert azt már motorok mozgatják. Akár a jobb oldali egy-, akár a bal oldali kétharmadot magában, akár az egész padot egyben elrekkenthetjük, csak a megfelelő gombsort kell végigzongorázni a csomagtér bal oldalán lévő kis klaviatúrán. A többit a Voyager intézi automatikusan, integet a támlával, behúzza a szék lábait, valahogy átfordítja az egészet, és már bele is tette az ülést a csomagtartó alján lévő üregbe.
És van még egy opció. Nem akarjuk, hogy a csomiban hagyott táskát, Kalasnyikovot, aranyrudat avatatlan szemek vizslassák? Takarjuk hát el! Kalaptartó ugyan nincs, de a hátsó támla egy gombnyomásra elegánsan hanyatt dől, és máris elrejti, amit el kell rejtenie.
Ez a mutatványsorozat azért csak levett a lábamról. Miután végignéztem a show-t, megláttam a Grand Voyager számos egyéb jó tulajdonságát is. Például a kicsit zörgős, de praktikus plasztikszekretert az első ülések között. Van rajta sok pohártartó, van benne sok liter hely, de ha inkább sétálgatnánk az üléssorok között, az egész könnyedén kivehető, és belökhető a garázs sarkába indulás előtt.
Szépen szól a merevlemezes, USB-csatlakozóval is ellátott hifi. Jópofa és menő a tetőből lenyíló feláras LCD képernyő – mit képernyő, képernyők, mindkét hátsó sor külön tévét kapott. (És külön fejhallgatókat, dugaljakkal. Ennyit a beszélgetős, világot együtt felfedezős családi utazásokról.) A központi kijelző érintőképernyős, ami a legtutibb dolog a világon: menet közben így a legegyszerűbb kezelni a hifit, a navigációt. A navi is okos és logikus, az egyik legegyértelműbben kezelhető minden gyári rendszerek közül, amit eddig láttam. Más kérdés, hogy a térképadatbázisa ennek is hiányos, az egyszámjegyű főutakról letérve órákig repülhetünk a homoksivatagban.
És milyen könnyen rávettem a kocsit, hogy működjön együtt a telefonommal! A bluetoothos párosítást egy piros lámpánál kezdtem. Hangvezérlés, az Agy értette az angolomat, ment minden, mint a karikacsapás. Aztán zöld lett, elindultam, a művelet megszakadt, a pléhasszonyság elmondta, hogy mozgó autóban nem lehet ilyesmit csinálni. Már épp formáltam szörnyű káromkodásra az ajkaimat, amikor hozzátette, hogy de ha én csak utas vagyok, akkor csinálhatjuk tovább. Utas vagyok? Yes, hazudtam, és sikerült is összekötnöm a Chryslert és a Nokiát.
Én mindent megpróbáltam, akartam szeretni, tényleg. De nem mondhatok mást: úgy adtam vissza a villanymotoroktól roskadozó stow'ngós 2008-as modellt, hogy ha lehetne, inkább mégis a régiből, az enyém-fajtából kérnék egy újat. Az valahogy élhetőbb autó.
Megkérdeztem a mi családi autónk primer felhasználóját, feleségemet is. Azt mondja: tetszik neki, hogy az ajtók elektromosan nyílnak, meg hogy a hátsó ülés olyan viccesen mozog, és hogy a középső ablakokat is le lehet húzni. De nem hiszi el, hogy nem kisebb belül, mint az övé, nem jó, ahogy ezzel az automatával gyorsul, a bonyolult hifivel se tudott megbarátkozni. Fájlalja, hogy nincs benne napszemüvegtartó. Meg hogy ennyivel többet fogyaszt. És ha választhatna, neki is a miénkből kellene egy új.
És sajnos azt kell mondjam, hogy ha már egyterű, hát még a lényegesen olcsóbb, szűkebb, oldalra nyíló ajtajú Ford Galaxy is inkább kéne, mint ez a hatalmas amerikai bálna. Régóta vártam ezt a kocsit, de nem tudtam mit kezdeni vele. Ha pár év múlva lecseréljük az öreg Voyagert, biztosan nem újabb Chrysler busz jön majd helyette a házhoz. Az üléshajtogatás, a villanyos mutatványok biztosan nagyon fognak hiányozni, de túl sok kompromisszumot kellene kötni értük. Sajnálom, de fel kellett ébrednem egy álomból.
