Korábban sokszor kellett árut leszállítanom Egerbe az egyik partnerünknek. Természetesen az ember az utazásra csak a lehető legszükségesebb mennyiségű időt szánja, Pesten beül a kocsiba, irányba fordítja az öreg csőrös Transit orrát, tolja neki az M3-ason, aztán Füzesabonytól a plafonig rakott kocsival igyekszik a lendületet megtartva a leghamarabb elérni az Eger táblát. Eddig semmi gond, a megpróbáltatások a lakott területen belül kezdődnek. Én minden egyes túra alkalmával éveket öregedtem.
A pesti tempóhoz szokott idegrendszeremnek óriási próbatétel Eger főbb útvonalain végigautózni. A Mátyás Király út–Vörösmarty Mihály utca–II. Rákóczi Ferenc utca szakasz végig kétszer két sávos, akár haladni is lehetne, de nincsenek külön kanyarodó sávok. (Vagy azóta lettek esetleg?) Hol a jobbra, hol a balra kanyarodókat kell kerülgetni, és természetesen, aki balra akar kanyarodni, az már két lámpával korábban besorol, de nem siet, hiszen tudja, úgysem fog tudni egyhamar bekanyarodni. De ha esetleg sehova nem kanyarodna, akkor is csak lassan csorognak, kényelmesen, vidéki tempóban. Ilyenkor a maximumra tekert rádiót is túl tudtam üvölteni, mert folyamatos gyorsításokból és hirtelen lassításokból állt a kocsizás. Persze, minek rohanni, de ha a raktár tíz perc múlva zár, akkor nem lehet hússzal kényelmeskedni a belső sávban.
A második út után jöttem rá, egyetlen biztos megoldás van, ha haladni akarok. Keresni kell egy fehér furgont a forgalomban. A legjobbak a pesti autóalkatrészes cégek kisteherautói voltak. Mert a fehér furgonos dolgozik, nem ér rá tötymörögni, nagy részük jól ismerte a helyi viszonyokat. Egy ilyen kisteher mögé beállva óráknak tűnő időt tudtam megspórolni. Akkor fogtam fel igazán, milyen lehet egész nap egy Ducato, Transit, Boxer vagy Transporter kormánya mögött igyekezni, a lehető leghatékonyabban letudni az aznapi melót. Hétköznapi autós csak azt látja az egészből, hogy cikáznak, tolják neki mindenhol, ráadásul egy normál személyautónál hosszabb, magasabb, nehezebb, esetlen döggel. Sajnos vannak, akik agyatlanul, tényleg mindenhol hülye módon közlekednek, de a furgonos általában csak lendületesen akar haladni. És a furgonok sem olyan esetlenek, mint azt sokan gondolják.
Amikor először ültem a bárgyú tekintetű Transit 125 T350 fülkéjébe, el voltam veszve. A kormány akkora, mint egy verseny Mini Cooperben, magasan ülök, magasabban, mint az öreg csőrösökben. De nem kellett sok idő, hogy átalakuljak országúti csirkefogóvá. Gyorsan összeszoktunk, pedig gyakorlatilag mindennel bajom volt, a kormány túl mélyen és furcsa szögben állt (egyik dimenzióban sem volt állítható), a kormányoszlopra szerelt kinövésbe, amin a rádió kezelőgombok voltak, folyton beleütöttem a térdem, de a vezetőülés is kényelmetlen volt. Illetve talán csak a mélyen megbújó kormányhoz passzították, mert ha közel függőlegesre állítottam a háttámlát, nem tudtam egyenesen ülni benne, muszáj volt görbe háttal ücsörögni, különben a lapockámat nyomta a támla. Ha ez egy ennyire régóta a piacon lévő, meghatározó kisteherautóban esik meg, az ember elgondolkozik rajta, hogy inkább mégis a saját testfelépítésével lesz baj. Mindezek ellenére imádtam ezzel a fehér bálnával közlekedni.
Belül a fenti kényelmetlenséget leszámítva kellemes volt. Nem egy Audi A8 vagy Lexus, de teljesen élhető, amit az ember maga körül lát, ráadásul ez a kocsi úgy volt felszerelve, ahogy minden furgont fel kellene. Mert ugye ez munkaeszköz. Valaki(k) egész nap, akár kilométerek ezrein át benne ülnek, tehát egyáltalán nem luxus, hogy klíma hűtse a fülkét, a rádió és a telefon kihangosítása a kormány elengedése nélkül is kezelhető legyen, a hosszú utakon a tempomat könnyítse meg a sebességhatárok betartását, mindkét oldalon legyen tolóajtó, tolatóradar segítsen a teljesen zárt kocsiszekrény manőverezése közben. Mindenfelé rekeszek, fedeles tárolóhelyek. Igaz, a két nagy fedél a műszerfal tetején nem állt meg nyitott pozícióban – igen kellemetlen lehet, mikor az ember egy kézzel próbálna valamit kibányászni az üreg mélyéből, és orrheggyel kell tartani a csapóajtót, hogy ne essen a kotorászó kézre.
Gyorsan kiderült, ez a 140 lovas TDCi motor az üres kasztnit úgy mozgatja, hogy semmi meglepő nincs abban, ahogy ezekkel a kisteherautókkal közlekednek. Nagyon lendületesen lehet haladni, öt napig volt nálam a gép, ezalatt a városban beletekertem 800 kilométert, és minden méterét élveztem. Úgy tudtam áthatolni Budapesten, ahogy személyautóval sem. És isten bizony, nem viselkedtem agresszívan. Egyszerűen a magasból tökéletesen átláttam a forgalmat, előre tudtam, mikor kell sávot váltanom, mikor kellett lassítanom vagy gyorsítanom a tempómon. Igaz, így mindenki szánalmas tötymörgőnek tűnik. A fülkében egyáltalában nem volt hangzavar, mint a Transit Connectben, kimondottan csendes volt, az ötven helybenjárásnak tűnt.
Egy ilyen magas építésű kocsiban az ember nagyon könnyen helyezkedik a többiek felé. Eleve felettük van, ugye, már fizikailag, aztán terpeszkedik a fülkében, miközben kényelmesen könyököl, csuklóból váltogatja a sebességeket a műszerfalból kinövő karral. A budapesti utak botrányos minősége is városi legendának tűnik, mert az erős teherautó-futómű magabiztosan gurul át az árkokon, amiket pestiesen kátyúnak neveznek. Ráadásul az én Transitom akkora gumikon terpesztett, mint egy terepjáró: a 215/75 R16-os, ballonos abroncsok önmagukban annyi ütést képesek voltak felfogni, mint egyik-másik peres gumis személyautó komplett futóműve. Magas építés ide, ballonos gumi oda, a kanyarsebességre sem lehetett panaszom. Inkább azt hiányoltam, hogy nem volt egy lehajtható karfa a bal oldalamon is, mert tempós jobb kanyarban folyton le akartam esni a székről.
Az ilyen nagyon személyautós viselkedés miatt is fontos, hogy az ember a rakományt megfelelően rögzítse. Mert ha a kocsi képességei szerint közlekedik, gyorsan elszabadul a bídermejer komód, ámokot kezd futni a hűtőszekrény a garzonlakásnyi raktérben. Aztán olyan randa horpadások lesznek a kocsi oldalán, mint ennek az átvételkor ezerötszáz kilométert futott kisáruszállítónak az ajtaján. Egyszerűen fel nem foghatom, miért csak kb. ötven centi magasságig tesznek pozdorját a raktér oldalfalaira. Aki ilyen zárt kisteher vásárlásában gondolkozik, már rendelje is meg hozzá a kiegészítő borítást. És figyeljen erősen, mert a közlekedési táblák és egyéb kitüremkedések nem valahol fent, magasan vannak, hanem csak itt, a mi autónk tetejével egy vonalban. Valamelyik korábbi tesztelő nem gondolt rá, meg is roggyantotta a tető peremét.
Most már csak arra kellene, hogy fény derüljön, mitől Economy ez a Transit. Több fronton is harcol az üzemeltető költségeinek alacsonyan tartásáért. Ha a motor már bemelegedett, de a külső hőmérséklet nem túl alacsony, megálláskor automatikusan leállítja a motort. Ahogy rálehel az ember a kuplungra, már morog is az olajkályha, mire kinyomom a pedált és egyesbe tolom a váltót, a motor stabilan jár, azonnal veszi a gázparancsot – gyakorlatilag észrevétlenül teszi a dolgát. Egyetlen dolog tűnt fel a rendszerrel kapcsolatban. Mikor működött, sokkal kellemesebb volt a közérzetem. Mert bár tényleg csendes a motor, de az, hogy pirosnál teljes a csend, a mikrovibrációk is megszűnnek, valami csodás nyugalmat áraszt. Már-már megkedveli az ember a lámpánál álldogálást.
De nem csak a start-stop rendszer működésében érhető tetten az economy: 110-nél megáll a gyorsulás. Nem kicsit, nagyon. Mintha kiengedtem volna a fékezőkampót, és ruganyos gumikötelek finoman megfognák a kocsit. Semmiféle finom sebességnövekedést nem lehet elérni, csak ha az ember kikapcsolja az ECO feliratú gombot. Akkor viszont meglódul az autó. Persze a megnövekedett tempóval kúszik felfelé az átlagfogyasztás értéke is – akkora felületen toljuk magunk előtt a levegőt, mint egy beépített gardróbszekrény. A városi átlagfogyasztásom viszont szinte folyamatosan 9,1 liter körül alakult, ami a kocsi méreteit, robbanékonyságát és a területiképviselős tempót figyelembe véve elég jó.
Simán együtt tudnék élni napi szinten egy ilyen furgonnal, még akkor is, ha semmi szállítanivalóm nem lenne. Szinte semmi hiányérzetem nem volt, a végére már a görnyesztett háttartást is megszoktam. Csak egyet kívánnék még: automata váltót. Egyre jobban utálom, ha a városban azzal kell pöcsörészni, hogy mindenféle fogaskerekeket tologassak egy alumíniumdobozban, meg a kuplungot kelljen pumpálni. Kőkorszaki dolog.
Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!
