Egyterű és terepjáró helyett
A célszerű kis egyterűek - vagy inkább nagyterű kombik - egyik korai képviselője és állandó európai piacvezetője a Renault Kangoo. A modellfrissítés után két olyan kivitelét vetettük össze, melyek a konkurens gyártók modellpalettáján még nyomokban sem találhatók meg: 4x4-est az automatával - ráadásul mindkettőt a járműosztályban ritkának számító 1,6-os benzinmotorral.
1996-ban a Citroën a Berlingóval olyan majdnem-személyautós nagyterű kombit hozott létre, mely egy kompakt autó alapterületén akkora belső teret és csomagtartót nyújtott, mint addig csak a drága és hatalmas egyterűek. Nem késhetett sokat a válasszal a Renault sem. 1997 októberében piacra lépett a Kangoo, mely Európa-szerte le is taszította friss trónusáról a Berlingót.
Legfontosabb fegyvere a Berlingóról leginkább hiányolt oldalsó tolóajtó volt, meg a játékosan kedves bumfordiság, ami nem titkoltan szellemi elődjére, a népszerű R4-re emlékeztette. Amint megjött a PSA válasza egy tolóajtó formájában, Renaulték már készen is voltak a dupla tolóajtós kivitellel. Aztán az egymásra licitálás folytatódott: ki tud jobb motorokat és több felszerelést kínálni a másiknál. Jöttek a többiek is. Fiat Dobló, Ford Tourneo Connect és legutóbb a VW Caddy.
A Renault már az előző kivitelben bemutatta az összkerékhajtást és az automata váltót is - a többiek erre a szintre a mai napig nem jutottak el. Nemrégen ráadásul egy egész kulturált és használható 1,6-os benzinmotor is megjelent a Renault kínálatában. Nagy szükség is volt rá, hisz az előző 1,4 literes harmatosan kevés volt a jármű méreteihez. Szembeállítottuk hát egymással a két ikret, melyek sok hasonlóságuk ellenére azért homlokegyenest más autók.
A tavalyi modellfrissítés során az autó homlokfelülete változott a legjelentősebb mértékben, igazi Renault-s arcot kapott a csepp alakú lámpákkal, új maszkkal és középre élesített motorháztetővel. Az indexet persze divatosan integrálták a bura alá - a sima kivitelé az elegancia jegyében fehér lett, a terepváltozat megtartotta a sárga irányjelzőket. Könnyedén meg tudjuk különböztetni őket: a 4x4-es kivitel emelt hasmagassága, körben mindenütt felfedezhető fekete műanyag burkolata vadabb benyomást kelt. Az autók méretei szinte megegyeznek: alig több mint 4 méteres hossz, normális személyautó-szélesség és több mint 180 centis magasság - az emelt hasmagasságú 4x4-es testvére fejére nőtt még 6,5 cm-rel. Ennek eredményeképpen egyes bevásárlóközpontok mélygarázsa tabunak számít. Ilyen például a Mammut, a többségbe azonban be tudunk jutni.
Belül első ránézésre nem sok minden változott, a lemezek alatt viszont jótékony dolgok történtek. Több lett a hangszigetelő anyag, az elődhöz képest jól érzékelhető az akusztikai komfortjavulás. A közös vonásnak számító 1,6-os 16 szelepes motor eleve igen halkan és kulturáltan teszi dolgát, viszonylag magas és főleg jól leadott nyomatékával ellensúlyozza ma már nem túl vitézesnek tűnő 95 lóerejét. A motorhang kényelmes haladáskor szinte villanyautósnak tűnik, jobban pörgetve erősödik ugyan, de nem válik tolakodóvá. Akár 160-as tempóval haladva is kellemesen diskurálhatunk utasainkkal - inkább a két emberes tükörház tutulása dominál itt is.
A beltérben a felhasznált műanyagok kicsit kellemesebbekké váltak szemnek és kéznek, de maradt igénytelen hiba gazdagon - nem véletlenül viselik ezek az autók az R4 eszmei örököse büszke címet. Ami rögtön az elején bosszantó lesz, az az elektromos első ablakok mozgatógombjainak végtelenül ostoba elhelyezése az ajtózseb mélyén. Ehhez foghatóan briliáns helyet talán csak a Suzukinak sikerült találnia annak idején a két ülés között jó hátul, hogy ki kelljen tekerni a karunkat minden egyes ablakmozgatáshoz. Sebaj, azt legalább azok könnyen megtalálták, akik Barkas-váltón nevelkedtek. Ezután rögtön megpróbáljuk elhelyezni könyökünket az ajtókárpit helyén - mert hogy a kárpitozott könyöklő elég mélyen van -, és tapasztaljuk, itt bizony csak fényezett lemez van. Ez hosszabb utazások során csinos bőrkeményedést okoz - kivéve a téli időszakot, akkor a vastag felsőruházat védő hatással lehet ránk nézve.
A fűtés és szellőzés tekerőkapcsolói régi jó Renault-s hagyomány szerint kicsit messze esnek a vezetőtől - itt éppen túl mélyen van, de ez legalább illeszkedik az ablakemelők által megkezdett ergonómiai vonalba. A 4x4-es tesztautóban a kapcsolók teljesen rendszertelenül működtek: volt amelyik rendesen beugrott a megfelelő pozícióiba halk kis kattanás kíséretében, de a levegőáramlás elosztója erre már csak halványan volt képes, a klímakapcsoló viszont egyáltalán nem. Ez nyilván némi szétrázódás eredménye volt, csakúgy, mint a mindenfelől hallható kárpitzajok. Ezen a téren sajnos nem javult jelentősen a helyzet: még a kevesebbet futott automata kárpitjai is mindenütt zörögtek, amit aztán a jó nagy belső tér kellően fel is erősített.
Az ülések primitívségük ellenére elfogadható kényelmet nyújtottak. Állítani csak két dolgot lehet: hosszában tologatni a széket meg dönteni a támlát. Viszont legalább az előző generációnál még csak az összkerekes Kangookban levő jobb oldaltartású üléseket megkapta az összes többi kivitel is. A kormány egyáltalán nem állítható, aminek az az eredménye, hogy ha a 190 cm-es magasságomhoz beállítom az ülést, a kerék a műszerfal teljes felső ívét takarja. Többen mondták, mi szükségem van például az üzemanyagszint-jelző felső tartományára, úgyis az alsó a fontosabb. Ez igaz ugyan, de hogy pont autópálya-tempónál nem látom a kilométerórán a számokat 120 és 140 között, már sokkal kevésbé szerencsés. Az esti órákban aztán ez a probléma enyhült, ugyanis az egész napos munkától megfáradva görbülő hátamnak hála, az addig takart terület előtűnt a kormány mögül.
