Elölről a szemébe nézve azt látjuk, ahogy szegény Sceptre értetlenkedve, felvont szemöldökkel bámul vissza ránk: tényleg ilyen ronda vagyok? Tényleg, válaszoljuk neki, és rá is erősítünk: tényleg bizony!
Ezt ismerem, bökött a monitorra a Veterán magazinban is érdekelt Csikós kolléga, mikor a fotókat mutogattam. Az angol követség előtt szokott állni régebben, aztán átfestették. Mi is ez, valami Singer, vagy Hillman?
Aranybányára bukkantam. Egy dunántúli községben botlottam a kis veteránfelújító műhelyre és a csinos magángyűjteményre. A Totalcaron sorozatban mutatjuk be a gyűjtemény legjobb állapotú darabjait. Idén a tulajdonosok szándéka szerint szabadon látogatható tárlat nyílik a különleges autókból, motorokból, erről majd mindenképp hírt adunk! Addig is: köszönjük a lehetőséget az Old Chip és Old Rent Kft.-nek!
Nem Singer, nem Hillman. Humber. Bizony, ilyen autómárka is volt valaha Nagy-Britanniában. Ma már nincs, megette egy nagyobb hal (sőt, azóta már azt is megette egy még nagyobb, ami viszont összeállt egy másik óriásival, hogy együtt falatozzanak), viszont világszerte jó pár autó fennmaradt négykerekű emlékműnek. A fene gondolta volna, de még Magyarországon is akad egy, méghozzá olyan, aminek jó oldalon van a kormánya.
Humber história
A kedélyesen gömbölyded név a márka szülőatyjától, Thomas Humbertől származik, aki 1868-ban bicikligyártással kezdte az ipart, 1889-ben megnyitotta negyedik gyárát is Coventryben, majd tricikliken, háromkerekű motorokon át 1899-ben a 3,5 lóerős Phaetonnal megérkezett az autóiparba. A hőskorban szépen gyarapodott a márka, 1901-ben jött a Voiturette, 1903-ban az ötlóerős Humberette. A motorok is egyre erősebbek lettek, 9, 12, 15, sőt, 1907-re már 20 lóerős vasszörnyek kerültek ki Humber mester gyárából. 1914-ben a cég egy háromautós flottával benevezett a Tourist Trophyra, de 15 ezer akkori font eljátszásán kívül nem értek el más eredményt.
50 lóerővel, 1936-ból
Az első világháborúban a gyár átállt fegyverek és repülőgép-motorok gyártására, de utána újra visszatalált az autókhoz. A '20-as években a Humber masszív, megbízható autóival, folyamatosan fejlesztett motorjaival szerzett magának hírnevet. Az ezzel járó üzleti siker lehetővé tette, hogy a cég felvásároljon egy teherszállító járműveket készítő gyárat is, a lutoni Commert.
A nagy gazdasági válság azonban a Humbert sem kímélte. A cég társult a Hillman-nel, majd 1930-ban mindkét márka a Rootes-csoport irányítása alá került, abba a konszernbe, mely később a Sunbeam, és Singer márkákat is felvásárolta. A cég egyre nagyobb, erősebb autókat készített, a második világháború idején már kizárólag hathengeres modelleket gyártott. A márka presztízse erősebb volt a Hillmannénál, a Humber a megbízható, elegáns, stílusos angol autó egyik jelképe lett.
A háború után a Hillman kétliteres, négyhengeres motorját is felhasználták az új Hawk típushoz, de tovább készültek a hathengeres Super Snipe és Pullmann modellek is. 1952-ben egy rekordot is felállított a márka: egy Super Snipe Londonból Fokvárosba alig 13 nap és kilenc óra alatt jutott el, bizonyítandó ezzel a Humber megbízhatóságát.
A Rootes-csoportot 1964-ben felvásárolta a Chrysler, eddigre már csak a Sceptre, a Hillman Minx testvérmodellje készült Humber logóval, 1,7-es négyhengeres motorral. 1976-ra számos fészlift után a modellt harmadik generációját is kifuttatták, a Humber az égi örök autószalonba költözött.
Ez a mi sötétzöld szépségünk, na jó, különlegességünk egy Humber Sceptre MkII, 1964-ből. A Humber ugye a cégalapító családneve, ezzel nincs gond. A Mark II pedig arra utal, hogy ez a Sceptre nem az első Sceptre.
Az első Sceptre a Sunbeam Rapier testvérmodelljeként született 1963-ban. (Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, ezt a szériát a konszernen belül Audaxként is emlegették, ami a fejlesztési kódjelre utal.) A MkI kedélyes, öregesen mosolygó ikerfényszórói jól illettek buci formáihoz, háromrészes hűtőmaszkjához, ormótlan fecskefarkához. Ezek után elég meghökkentő a Sceptre átalakulása MkII-vé, de tesztautónk formájáról majd később.
Volt egy MkIII is, a Humber már a Chrysler-uralom idején, 1966-ban adta ki ezt a típust. A Mark III a Hillman Hunter testvére, de, hogy végképp összezavarjam az olvasókat, összefoglaló néven Arrownak is hívják őket néha, szintén a fejlesztési projekt neve alapján. Unalmas, tipikus '70-es évekbeli európai átlagautó-forma, már egyáltalán semmi angol jellege nincs, akár az Opel, a Ford is készíthette volna. Az utolsó Sceptre, egyben az utolsó Humber 1976-ban készült el. Szelleme azonban ma is köztünk kísért: az utolsó Sceptre alapjaira épített pickupot még ma is gyártják Iránban.
No de most már csapjuk össze végre azt a nyamvadt történelemkönyvet, nézzük, milyen is egy valódi, háromdimenziós, negyvenkét éves Humber Sceptre.
lámpakompozíciója
Csúnya. Minden jóindulatom ellenére sem mondhatok mást. Ennyire diszharmonikus, esetlen, aránytalan forma nem sok van az autók között, mindenhonnan meghökkentő látványt nyújt. Az egész autó kívül-belül olyan, mintha '63 végén a Chrysler egyik igazgatótanácsi tagja Amerikából ellenőrző látogatást tett volna a Humbernél, és kedélyesen hátbavágta volna a vezető tervezőt: na akkor holnapra ugye akkor kész vannak az elavult külsejű Sceptre fészliftjének tervei, ahogy a tavalyi szilveszteri bulin megbeszéltük? Persze, mondta halálsápadtan az angol rabszolga, aki a buliból csak a túl sok pezsgőre emlékezett, aztán hazament, és éjszaka megrajzolta az otthoni rajzasztalon a gyerek általános iskolai körzőkészletével. Reggel meg elfogadták az értekezleten, mert mindenki lusta volt belenézni a dossziéba.
Miért nem inkább lidérc?
Így körbejárva az autót különösen viccesen hat a típusjelzés. A sceptre szó az uralkodói jogart jelenti, mi azért elég fennhéjázó név egy olyan autónak, ami csúnya, nem különösebben nagy, és cseppet sem fenséges. Mennyivel találóbb lett volna, ha keresztszülei a Chryslernél a generációváltásnál felcserélnek két betűt, és inkább Spectre-ként kezdik emlegetni a MkII-t, melynek jelentése: lidérc.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
