Lemezek játéka

Minden perspektívából, elé guggolva, mögé állva, alá hasalva vagy a töltésre felmászva és rázoomolva más-más szépsége tárul fel. Ritka az ilyen kortól és kultúrköröktől egyaránt függetlenül szép karosszéria, nem is hallottam még olyat, hogy valakinek ne tetszett volna a Volkswagen egykori kis kupéja.

Belül is tetszetős képet mutat a Karmann Ghia. Még nem spóroltak a valóban fémből készült krómozott alkatrészek súlyán és árán, a kilincs, az ablakemelő karja, a kürt gyűrűje és a kormány küllői olyan tapintási élményt nyújtanak, amit a Zsiguli óta kevés járműben érez az autós. A gyökérmintás fabetét csak fólia, de sebaj. Ebben a mai műanyag világban könnyekig megható érzés megtapogatni az ajtózár kis esztergált fagombját.

Az én példányom a restaurálás során világos kárpitokat kapott, egy kicsit fura kontrasztban állnak a fényezéssel. Különösen a hátsó pad hézagainál világít a kanárisárga, ahol az ülőlap, a támla és az oldalsó kárpitok néhol több centire kerültek egymástól, és kivilágít közülük a csupasz lemez.

Mindegy, fejjel és lábbal rendelkező embernek hátraülni úgyis lehetetlenség tízéves kor felett, a romlatlan gyerekeknek pedig még befogadásra kész az elméjük, nem fognak színek miatt hisztizni. Legfeljebb csak azon, hogy nem egykönnyen jutnak be a helyükre, az első ülések lapja ugyanis nem csúszik előre, csak a támla dönthető, mint a Trabantban. Elöl sokkal jobb a helyzet. A térkínálat megfelelő, egy SLK-ban sincs sokkal tágasabb hely, ráadásul a Karmann Ghiában középkonzol sem akadályozza a térdek szétdűtését, ha épp nincs mellettünk utas.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a belteret, nehogy valami váratlan meglepetés érjen a próbaúton vagy a fotózáson. (Azóta nem bízom semmiben, amióta életem első Skoda Octavia tesztautójával megálltam tankolni, elküldtem a kutast, hogy majd én megoldom, köszönöm, aztán öt perc múlva vissza kellett hívnom, hogy mutassa meg, hogy lehet kinyitni a tanksapkát. A középkonzolon van egy gomb.)

Hát találtam ezt-azt. A csomagtartó, azaz a Karmann Ghia orra a kesztyűtartóba dugott kis karral nyílik. A motorteret az ajtó mögül, a B-oszlopról nyithatjuk egy gomb meghúzásával. Rükverc lenyomva-balra-hátra. Világítás egy kis gomb kihúzásával, egy kattanás: helyzetjelző, még egy: tompított. Az elakadásjelző egyértelmű: piros nyomógomb. Alatta két kar, az egyik lábra, a másik a szélvédő tövére küldi a levegőt, melynek hőmérsékletét a kézifékkar két oldalán lévő két kis karral szabályozhatjuk. Az egyik meleg, a másik hideg levegőt enged a kabinba, fűtéscsap értelemszerűen nincs, hiszen a motor léghűtéses.

Kuplung, kormány, gáz, fék mint a többi autóban, mehetünk. A Bogár 1584 köbcentis, négyhengeres boxermotorja ebben a változatában ötven lóerőt képes leadni négyezres percenkénti fordulatszámon. Végsebességet (katalógus szerint 138 km/h), 0-100 gyorsulást persze eszembe sem jutott mérni, de óra szerint kilencvenig még elfogadható idő alatt felért az autó. Nem tudom, hány másodperc telt el, de az érzés nem volt lényegesen rosszabb, mint mondjuk néhai 1,7-es dízel Ibizámban. Persze sokkal jobb sem volt.

Hiába sugall nem létező erőt a hetyke dupla kipufogó, eszembe sem jut számon kérni a gyengeséget az autón; a Karmann Ghia szépsége, a forma minden mást másodrendűvé degradál. Például a zajt is, a négyhengeres boxer már alapjárattól élénk, inkább kispolszkis, mint bogaras kerregéssel tudatosítja jelenlétét az utazók fülében.

Nem is a teljesítményszegénység és a zaj hát a zavaró, hanem az, ami mindig megnehezíti, hogy egy bármilyen alaposan restaurált veteránautó alapján ítéletet mondjunk egy olyan típusról, amit több mint harminc éve nem gyártanak. Hogy a gyenge és félrehúzó fékek az autó újkorában is ilyenek voltak-e, hogy a kormány irdatlan holtjátéka és a teljességgel hiányzó stabilitás a megkopott csuklóknak vagy a konstrukciónak köszönhető-e, fene tudja. Az mindenesetre egyértelműen érződik, hogy a típus kifejlesztése óta eltelt ötvenegy év alatt történt egy s más az autóiparban.

Mindezzel együtt országúton kábé nyolcvanas tempóig vállalható ez a '68-as Karmann Ghia. A lapos kis fürdőkád irányítása ilyen sebességnél még nem igényel akkora figyelemkoncentrációt, hogy ne maradna kapacitás észlelni és jóleső érzéssel nyugtázni az autósok és gyalogosok mosolyait és integetését. Hátradőlhetünk a nyekergő epedás fotelben, és akár az öreg Blaupunktot is bekapcsolhatjuk, és kereshetünk a középhullámon valami jóféle korabeli sanzont.

És a veteránozásban úgyis ez a lényeg.