Egyelőre nincs több kártya a Kia Soul-pakliban – a benzinest a múltkor kihúztuk, most itt a dízel. A forma továbbra is ütős, az utastér kicsit más, konszolidáltabb, de van stílusa, és megjöttek a newtonméterek is. Persze gázolajból.
Amikor egy tuningshow-n egyetlen új szériaautót állítanak ki, és az a szériaautó képes arra, hogy ne ácsorogjon bambán, elveszetten, a nézők tudatalattijában összeharákolt köpet által beborítva, valamelyik szélső, pókháló lepte standon, a paintbrushos, kompresszoros, airride-os, O. J. Simpsonokká morcosított szuperverdák tömör fekete árnyékában, akkor az tud valamit. A Kia Soult ki merték állítani – rögvest kettőt is belőle. És megállt a lábán, sőt, szerintem simán jobb volt a pódiumra felguruló épített izék javarészénél.
3,8 milkós indulóárával nem kétséges: a Soul minden mostoha gazdasági időjárás ellenére is kelendő lesz. Az alig drágábban, 4,2-től mért dízel pedig még inkább. Ezt a kocsit majdnem úgy megbámulja mindenki, mint az Autobianchimat, amiből egy működik az országban, és a nézelődők többségének lövése sincs arról, milyen kocsit lát. Nemhogy a típust, de a márkát sem sejti. A Soul kvázi ugyanezt tudja, klímával, hétéves teljes körű garanciával, a család számára már-már feleslegesen tágasra vett utastérrel, létező (bár közel sem tág) csomagtartóval. Kezdetnek nem rossz.
Az alap 1,6-os benzines azonban nehezen birkózik meg vele. Mind a tömeggel, mind a jelentős légellenállással. Amikor legutóbb ilyen autó járt a szerkesztőségben , lényegében három kifogásunk volt vele szemben. A szörnyű rugózás, a filléres műanyag belső, valamint a motor fordulatszám-tartományának jelentős részén tapasztalható lomhaság.
Mivel a design a ma emberének még a saját testi épségénél is fontosabb, ezen a mostani, 115 dízel lóerőt tudó tesztautón szintén 18-as felnik voltak 225/45-ös gumikkal. Ha még egy hetet tesztelnem kell, mehetek újra fogorvoshoz, maradjunk ennyiben. Kevés autó létezik ma, amelyikben ennyire nincs összhangban egymással a csillapítás feszessége, a rugók erőssége, a rugózatlan elemek tömege és a kocsi mérete. Vibrál, dobál, üt, remeg – mindent csinál, amit nem lenne szabad. De hát a benzinesnél ezt megszoktuk…
Sokan átkoznak bennünket, autós újságírókat a pokolba minden alkalommal, amikor kopogós, kemény burkolatokat kifogásolunk – remélem, sikerül e lelkesen levelezgető olvasógárdát tovább bosszantanom. A műanyag puhaságán alapuló részleges minőségítéleti módszer védelmében szeretném elmondani, hogy egyrészt a puhított felületű műanyagot drágább előállítani, ezért az eleve ad egyfajta gazdagságérzetet, ha nyomkodó ujjunk alatt hosszú millimétereket enged a műszerfal. A Soullal a másik végen érezzük magunkat – mintha mínusz kétszázezer forintunk lenne a Cora-hitelkártyán már a hó elején, és az autó is hitelbe’ van. Ilyenkor kell nagyon erősen mantrázni: csak 4,2 millióba került, csak 4,2 millióba került, csak 4,2 millióba került…
Másrészt a kemény felületek visszhangosabbak. Mellesleg bármi, amit ilyen műanyagra teszünk, és nem plüssállat, zörögni kezd, az ilyen autó aurája szinte megafonon sugározza az olcsóságot. Ráadásul a Kiának valami ismeretlen, távol-keleti sámánoktól vett módszerrel sikerült még a bőrkormányt is kőkeménnyé tennie a Soulban, pedig ez elméletileg lehetetlen. Tényleg így van, a Papp Tibivel kocogtattuk a rücskös karimát, és kínunkban röhögtünk. Remélem, a kopogtatásellenzők tábora ezen a ponton végre egy emberként agyvérzést kapott, s a károgásuk nélküli csendben, nyugodtabb hangnemben folytathatjuk a beszámolót.
Még egy szót a kopogtatásellenzőkről – isten nyugosztalja őket, most már így retrospektíve –: szegények már sosem tudják meg, hogy a dízeles Soul a rugózás teljes hiányán és az igényes beltéri burkolatok maximális elspórolásán túlmenően igen fain jármű.
Tágas, jók az ülései, a vezetőnek minden szuperül kézre áll, beülni és azonnal jól használni nem ördöngösség. És bár ebben a példányban kevésbé volt merész a belső tér színvilága az előzőnél – ha a fekete szín tengerszerű alkalmazását nevezhetjük „kevésbé merésznek” –, de a kis fedeleket fel-, a kesztyűtartót lenyitva piros üregek tárulnak fel; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami fekete designer tervezte a kocsi belsejét, és közben egyfolytában a barátnője járt a fejében, aki este az ágyban várja majd… De mindent egybevetve, felszorozva, kivonva és összeadva, a Soul ügyes.
A cikk második oldalán végre beszélünk arról is, ami ennek a Soulnak a lényege. A dízelmotorról.
