Szinte törökösen megszámlálhatatlan mennyiségű tesztautó sorakozott fel, a harmadik világ autós újságírói viszont annyian voltak, mint az oroszok. Mindenkinek egyetlen tesztautó jutott kb. három órára, mínusz kávészünet, úgyhogy motor ügyében gyorsan kellett dönteni. 1,4 szívó benzines kilőve, nem kenyerem a gazdaságos lehetőségek ócsárlása. Az 1,3-as Multijet dízelt eleget dicsőítettük, ellenben itt az új kisturbó, az 1,4-es benzines. A török szervezők rokonszenvesen egyszerűsítették le a keresgélést: minden bordó Linea Turbo, legalábbis itt a bemutatón.
A tempó elég feszített, gyakorlatilag a fotózásra is csak egy kávészünetnyi idő jut, a tesztautók is az utolsó pillanatban készülhettek el. Legalábbis emlékezetem szerint még soha nem ültem ennyire nullkilométeres autóban: 5, ennyit mutatott a számláló. Melengettem, melengettem, adtam azért neki 60 kilométert, de sajnos testvér, le kell, hogy teszteljelek, mondtam neki. Az 1,4-es turbo igen jól megy. Nem vár az ember olcsó családi autótól olyan trükköket, mint egy Mini Cooper S-től, ami a Valvetronic rendszer és az elektronika segítségével gyakorlatilag eltünteti a turbólyukat. A Lineából nem is tüntették el, annál nagyobb az öröm, amikor 3000-es fordulat környékén szépen megindul. Szétforgatni nem is érdemes, hiszen már egy 4500 körüli váltásról is olyan helyre esik a fordulat, ahol már van feltöltés.
Tesztfogyasztást természetesen nem tudok mondani, de a turbo lényege éppen az, hogy kocogó tempóban, ha nincs töltés, nem fogyaszt többet, mint egy szívómotor, ha meg nyomjuk neki, úgyis mindegy, ne sírjunk a tankolás miatt. 120 ló 5000-es fordulaton elég jó, de már alatta is tol akkorát, hogy korábban elváltsuk. 194 Nm nyomaték nagyjából egy kétliteres benzinesének felel meg. Nincs különösebben szép hangja, illetve általában kevés hangja van motornak-futóműnek, a szélzaj is 120 körül kezdődik, a Linea igen kellemesen csendes autó.
Mi itt a harmadik világban, Juninho barátommal és Singh doktorral szeretjük, ha komoly státuszunk és társadalmi megbecsültségünk az utastérben is tükröződik. Nem volt szó olyasmiről, hogy a Linea az Albea utódjának volna-e szánva, a harmadik világban eleve a végtelenbe nyúlnak a modellciklusok, az Albeában sok még a tartalék. Márpedig ha harmadik világ, akkor a Dacia Logan a megkerülhetetlen tényező, és az Albea fut a Logan ellen. A Linea biztosan nem, ez inkább egy részleteiben szép Bora nekünk, el nem kötelezett ízlésficamosoknak. Ebből pedig az következik, hogy egy alapvetően jó autót nem rakják meg szándékosan undorító részletmegoldásokkal, mint a Renault a Logant.
Egyáltalán nem büntető tehát, nagyjából a Punto Grande és a Bravo szín- és formavilága között. A fapados változatokat természetesen nem tesztelhettük, a mi bordónkban is volt például bluetoothos Blue@Me rendszer, de reménykedhetünk benne, hogy a Punto stílusában az alap nem lesz rondább, csak kevésbé felszerelt.
A harmadik világban általában éghajlatilag meleg van, bár a magyar tapasztalatok alapján akár egy kemény brazil telet is el tudok képzelni. A pitonok a dzsungelben előtekergőznek a hó alól, ilyenkor fontos, hogy gyorsan kulccsal kinyithassam a csomagtartót hogy a kerékkulccsal szétverjem a fejüket. Még ennél is lényegesebb komfort-aspektus, hogy akár csak fűtéssel, akár manuális vagy automata klímával rendeltem a Lineámat, mindháromhoz kérhetek PTC-t, Pozitív Temperatúra Koefficienst. A PTC afféle hajszárító a szellőzésbe építve, a csípős vagadudui reggeleken is azonvást meleg levegőt tol az utastérbe.
Ami viszont úgy meglepett, hogy még mindig nem tértem felette napirendre, hogy mennyire jó Lineát vezetni. Oké, egy fürge, 120 lovas kisturbó mindig jó, de a futóműve valósággal készületlenül ért. Nemrég a Bravo II-ét utáltam, imbolygott és bizonytalankodott még a sportos gumikon is, miközben nagyokat ütött az úthibákon. A Linea viszont feszesen ragad az ívre, tolerálja a szokásos vészmanővereket, a kormány precíz, és ha a jó kis szerpentinen fellelkesülve kicsit gyorsabban futnánk be egy kátyús anatóliai faluba, az úthibákon se hagyjuk ott a fogunkat.
A fék nagyon jó, hatékony, és az azonnal megszokható fajta, ami az olaszoknál azért nem egyértelmű. A váltó érzetre igen lötyögős, nekem kicsit túl hátul is volt. Egyes-kettesbe nagyon balra kell feszíteni, kapcsolási érzetre pedig olyan, mint a régi olasz autóké: bizonytalan-kelletlen. Viszont egyszer se kapcsoltam vele mellé, tehát inkább csak az érzetén kellene javítani, maga a mechanika jó lehet. A futómű és a kormány viszont olyan pompásra sikerült, hogy ez a vezetési élmény még a brit piacon is megállná a helyét.
Tényleg nem értem, a Bravo II lenne a Fiat driver's car-ja, ez meg nem, vezetési élményért még a harmadik világban se vesznek szedánt. Én legalábbis nem, márpedig én csak tudom, itt Karacsi-Alsón. Sebaj, a Lineát úgyis az ára adja majd el, azt viszont még nem közölték, úgyhogy addig is lemegyek a pincébe és megetetem a kalodákba zárt szőnyegcsomózó gyerekeket.
