Előzgessen, akinek Swiftje van

A magasságában is emelhető vezetőülés mellé kis könyöklőt tettek, a kézifék mögötti bevágás miatt sehogy sem találtam rajta a helyem. Sajnos a hátsó ülés lábtere felnőttnek kevés. Saját 176 centim mögött már csak egy csenevész kamasz férne el kényelmesen. Hátra, ha lehet, inkább csak két ember üljön, a középső foltocska nem tekinthető teljes értékűnek. Kár, hogy ilyen sivár ott minden, egy ide kényszerített csemete semmivel sem tudja elfoglalni magát, se egy rekesz, se egy nyitogatható ajtócska; így bizony nem lesz nyugta apucinak.

A 405 literes csomagtér tisztességes, a padlója alatt teljes értékű pótkerék található. Az üléseket ledöntve 1,16 köbméteres gödör keletkezik, sajnos a raktér pereme elég magasan van, másrészt ez az összesített űrtartalom nem is túl sok: a konkurencia ebben jobb a Renault-nál.

A kulcsot helyettesítő kártyát bedugva, a Start/Stop gomb megnyomása után a számítógép röffenti be a motort. Végre egy tisztán versenyhangulatú alkatrész, a pályán köröző narancssárga épített Fordnak pont ilyen van. A csuromvizes pálya aszfaltján keresztben szenvedő Capri cseppet sem tapadt, saccolgattam, hogy a szelíd elsőkerék-hajtású kis dízel talán meg is szorongathatja a V6-os benzinest. A 85 lóerős gázolajos eddig minden méterén közlekedési eszközségét bizonyította, talán egy kis vadtartás most segíthetne az átlényegülésben.

Az egyhetes teszt első hat napjában hiába kerestem vezetési élményt, nem volt, de talán én voltam a balga, hogy rossz helyen kerestem. Egy pillanatra sem éreztem kényszert, hogy a finoman kerregő, nagyon jól kiegyensúlyozott motornak padlógázt adjak. Nyugodtan gurultam, betartottam minden előírást, és igen, tudtam örülni, hogy csak hat liter az átlagfogyasztás – a hetedik napon jött el az átváltozás ideje.

A kormányszervó változó keménységű, semmi gond sincs vele, maximálisan passzol az autó karakteréhez. Nagyobb sebességnél előnyére változik, a komfortra beállított, nem túl modern csatolt hátsó lengőkaros futómű viszont nem sugall fickósságot. A Renault-k gyenge pontja a határozatlan váltó – itt sem tökéletes, de ha nem rángatjuk a fokozatokat, minden a helyén van. Vajon lehet ezzel gyorsan váltani? Egyáltalán: érdemes?

Hiába az ABS nyugtató érzése, a fékerő fenyegetően hirtelen érkezik. Nyoma sincs linearitásnak: egy bokamozdulat, és repülnek a vackok – szokni kell a Mégane fékjét. Az ESP gombja a bal térdnél bújik, egy fél napra kikapcsoltam, hogy na, majd most adok én neked, de akkora békességet sugallt a kocsi, hogy el is feledtem a vérontási szándékot, előzgessen közúton, akinek Switfje van.

A fotózás helyszínéül az Euroring versenypályát néztük ki. Előttem ott körözött Karotta Hachija, Ommm egy Capriban és a hihetetlen időket autózó Prokee egy izmosított Trabantban. Egy mozdulat választott el, hogy felvigyem a Mégane-t a vizes aszfaltra, de beláttam: az, hogy versenypályán akartam kitolni a szemét, csak pillanatnyi elmezavar volt, felesleges egy családi autót idegen közegben kínozni, az eredmény úgyis csak szitok és csúfság lenne.

Minden hibája ellenére egy dolgot szerettem benne: a nyugalmat, amit adott. Városban hatvannal, közúton kilencvennel csordogáltam, békességet kaptam és ráérős félórákat. Nem hétvégi élményautó ez, hanem száz százalékban ingerszegény igásló, nem kell megfelelnie semmilyen sportos követelménynek. Csúszkáljanak kilinccsel előre az épített autók, én inkább nyugodtan fotózgatni kezdtem a bokszoknál: a Renault Mégane legyőzte minden sedreségemet.