A Renault kacsaseggű izomautója egyedülálló jelenség a piacon. Kétliteres turbómotort, benne 225 lóerőt pakoltak egy vitatott külsejű, nevében kupé, valójában ufó formájú karosszériába, adtak hozzá bőrkormányt, fémpedált, sportülést a fíling végett, végül jókora kerekeket az egész alá, hadd menjen. Megy, nem is akárhogy.
|
Hiába mondogatta a tesztautót megtekintő ismerősök némelyike fitymálva, milyen hülye formájú a Mégane fara, nekem bizony a Coupé hátulról a legkívánatosabb. A két, ötszögletű, szépen domborított lámpatest között ívelődik a jelenkori autógyártás egyik legigézőbb popsija, alatta látványos, öblös kipufogóvégekkel. Oldalról az első lámpa elvékonyítására visszakacsintó háromszegletű kis pótindex, a fémes típusjelzés és kilincs, az ablakok harmonikus, szimmetrikus ívelése - no meg a nyolcküllős, 18 hüvelykes, az alapfelszereltséghez tartozó kerekek határozzák meg a Mégane Coupé karakterét.
Az autó arca is megkapó, a mai autók túlcicázottságától mentes, xenonlámpát csillogtató fényszórók, az emblémával szépen kettéosztott hűtőmaszk így egyben eleve bájos látványt produkál, az RS-séget pedig a leengedett kötény két szélére dudorított ködlámpák adják. Tesztautónk még felülről is sajátosan szép volt: a tetőlemez helyett begittelt, hatalmas üvegablak nyitva is, csukva is jól áll a Mégane-nak.
Beülve a cseppet sem szokványos külsejű autóba az első érzés a döbbenet: sima, fekete Mégane-belső, semmi húdeextra, a sportos dizájn csak a fémpedálokon, a műszeregyüttes környékén és a váltókar alatt elhelyezett egyszerű, de szép fekete fényes műanyagbetéteken, az üléseken és a narancssárga biztonsági öveken lelhető fel. A figyelmes szemlélő még azt is észreveheti, hogy jó fogású, de kissé jelentéktelen külsejű sportkormányt és váltógombot, a sportülések feláras bőrhuzatát és az ajtókárpitot az övvel - és esetünkben a fényezéssel is - harmonizáló narancsszínű cérnával varrták. Visszafogottan sportos, kicsit németes hangulat.
A lényelemre a Mégane Coupé-ra saját kategóriájában éppúgy nem lehet panasz, ahogy napjaink egyéb alsó-közép francia autóira sem. A 225 lóhoz igazított futómű csak kimondottan rossz állapotú utakon (pl. Budapest) pengeti a gerincet, egyébként feszesen, határozottan csillapít, de nem sportautósan durva. A francia Golfoknál kötelező elektromos extrák, az automata klíma (nagyszerűen működik), automata fényszóró és automata ablaktörlő is megvannak, a Coupé Sportot is a Mégane kulcsmentes kártyás rendszere nyitja-csukja, dupla zárgombnyomásra felhúzódnak az ablakok, és becsukódik a tető.
Sportkupéhoz (valójában persze hot hatch, egy kupé máshogy néz ki) méltatlanul hátul is egész jól el lehet férni, persze csak két embernek. Elöl középen a könyöklő alatt mély szekrény található, hátul a lehajtható könyöktámaszban meg ott lapul minden piás írástudó álma, a két pohár mellé három tollat is megtartani képes kis irat- és bárszekrény. A jövő kis Schumacherjeit a sportos Mégane-ban is Isofixszel rögzíthetjük. A kényelemmel kapcsolatban tanultam valami újat is a Renault weboldaláról: az automata villanyablak neve mától légyen impulzív ablakemelő!
Az ergonómia területén sikerült felfedeznem azt a két hibát, ami végre némi kritikai szellemet csempész a gusztustalanul csöpögő imádathömpölybe. Az egyik az ajtó becsapásának nehézsége. A hatalmas és súlyos ajtókat csak a könyöklő végén elhelyezett kapaszkodóval lehet behúzni, ami tágra nyitott ajtónál a rövid erőkar és a hosszú, nehéz ajtó miatt nem egyszerű. Az ajtó közepén pedig nincs egyetlen megragadható porcika sem, csak az - egyébként nagyon praktikus - ajtózseb tetejét felnyitva, a zsebbe kapaszkodva lehet megkönnyíteni a dolgunkat. Akármilyen macerás, még mindig jobb így bezárkózni, mint kidülledő szemmel húzni a fogantyút.
A másik gond valószínűleg a fémpedálok számlájára írható: nem túl széles 43-as sportcipőm simán beszorul a fékpedál és a középkonzol pillére közé. Érdekes módon fékezéshez kifelé rántva a lábamat ez a kellemetlen gond soha nem jelentkezett.
