Krómtojás aranyárban

Teszt: Nissan Figaro

2008.12.14. 02:25

South Kensington sajnos még torz optikán át sem mosható össze a Róna utca környékével, de a Figaro bárhol megállja a helyét. Ez a világ legjobb retróautója. Pont.

Gyakorló veterános lévén ezt a műfajt eleve nem szeretem túlságosan, úgy gondolom, egy drágán mért retróautó árán elképesztően jól rendbe hozható egy oldtimer is. Én sajnálnék ilyet tenni, de több embert is ismerek, aki napi használatban nyuvaszt régi autót. Magam is próbáltam egy időben, évekig lehet csinálni, akár 20-25 ezres évi futással is. Minek a retró? Mert szép? A fene tudja, engem nem mozgat meg túlságosan.

Nos, fentiek miatt a félszívvel készült retróautókat, a VW Beetle-t, a Chrysler PT Cruisert eléggé rühellem. A Mini mondjuk tényleg jól sikerült, a minősége szuper, jó vezetni, kicsit hozza is a régi hangulatát, de amikor elnézem azt a terjengős, nagy testét, a plecsnikerekeit, a sok-sok műanyagot benne, irtózom tőle. És míg a régi Mini a világ egyik legjobb helykihasználású autója volt, az új az egyik legrosszabb, ne feledjék. Színház az egész világ.

Az 500-as Fiatot viszont tényleg ujjongva vártam, mert az olaszok a rájuk jellemző stílusérzékkel annyira ügyesen adagolták a régi motívumait, hogy nem lehet nem szeretni. De az új 500 is egy teherautó a régihez képest (törésbiztonság meg extrák meg zajcsillapítás, pontosan tudom a magyarázatokat, miért ekkora), ráadásul autóként nem annyira jó, mint a Panda, amin alapul. Jobban dobál, sokkal kevesebb benne a hely. Pedig azért az új 500 nem félszívvel készült, szép darab. Mindig eljutok oda, hogy a hiba bennem van, veterános szemmel ezek az újak mindig szerencsétlen, elrontott utánérzetei lesznek a régieknek. És amikor az ember eljut erre a következtetésre, a feneke alá tesznek egy Figarót.

Az a fehér kormány kemény. Értik, kemény. Hideg, csúszós műanyag. Egy gép kezelőszerve, érezni rajta a futómű finom vibrációit, gyors pörgetéskor kopog rajta a jegygyűrű. Nagyjából ez volt az a részlet, aminek megtapintása után cukrozott takonyként folytam le a Figaro oldalán. Kilóra megvett ez a dög, mint nyomórúd-felsált a Gucci-öltönyös milliárdos valami kilométer hosszú argentin veteránbörzén.

Minden újabb részlet felfedezésekor könny futotta el a szememet, minden kép elkattintásánál úgy éreztem, én vagyok Cartier-Bresson. Persze nem a tudásom miatt, de ilyen szép tárgyakat nem lehet rosszul lefotózni. Ott az a rádió. A nagymamám szobájából lopta el a Nissan, hogy száradna el a lelke, meglepődök, hogy bekapcsolás után rögtön szól, nem kell két percet várni, míg a csövek bemelegszenek. Persze a japán 76-90 MHz-es hullámsávban működik, épp a régi és az új, összeurópai URH-szabványok között félúton. A Bridge azért bejön, nem is szól rosszul. De szerencsére van kazettás magnó és CD is (1990-et írunk, volt-e az olvasó autójában akkor már ezüstlemez-lejátszó?), tehát mégsem a nagyi Orion 621-ese. A HIFI rendszer egyébként a Clariontól származik. Létezik egy spéci megállapodása a Nissannal, hogy jelképes összegért (nagyjából 150-200 fontra gondoljunk) a Japánba elküldött eredeti hifitt felturbózzák, raknak bele többek között iPod dokkolót, illetve CD-tárat, és visszaküldik. Az átalakítás során persze figyelnek arra is, hogy az eredeti arculat ne változzon meg.

Itt minden valódi. Vastag marha a bőr, a billenőkapcsolók fémből vannak, a szivargyújtó gombja gyönyörű, esztergált fadarab. Nem szivacsra rádolgozott műanyag, hanem legalább műbőr az ajtókárpit – a bőr irracionálisan megdrágította volna az autót. A két hatalmas tetőnyitó kallantyú is krómozott, és fémből van, talán acél, de szerintem inkább spiáter, mindenesetre nehéz, hideg, veteránautó-szerű. És a műszerek mutatói nyílhegyesek, mint valami múlt század eleji zsebórán, a kis órákat pedig betették a nagyokba. Tiszta harmincas évek Bentley-je, kicsit eklektikus, de szerethető. Na meg arra is figyeltek, hogy ne kerüljenek piktogramok az órákba – zseniális. Minden lámpás visszajelző a kormánytól jobbra, kis műszerfali furatban lakik. Krómkerettel, nagyítós üveggel. Stílus a köbön.

Kívülről is az abszolút hitelesség. A karosszériaéleken végigfutó díszlécek fémek, a kerekek pedig picik, króm dísztárcsásak, nem olyan hodály borzalmak, mint amiket a Minire meg a Fiat 500-ra tesznek, mondván: ma senkinek a gyomra nem venné be a 13-as felniket. A Figaro őszinte, nem kacsingat a jövő felé. Pontosan ugyanaz a koncepció, mint másik kedvencem, a Kawasaki W650 – épp mint egy régi jármű, csak a beltartalom új, hogy gyors és megbízható legyen. Látványra kicsit se próbál új lenni, hamisítatlan az élmény. Hiszen még az ütköző is acél és krómozott.

Akadt is furcsa beszélgetés, amíg a Figaróval járkáltam. A hosszabbikból idézek, de a másik is nagyjából ezen a vonalon haladt.

Járókelő: „Micsoda jó kis autó! Sokáig tartott restaurálni? Nagy meló lehetett.”

Én: „Nem, nincs restaurálva, tudja, ez egy japán belpiacos retróautó. Alig tizenöt éves, egy Nissan Micra az alapja.”

Járókelő: „Igen, igen, nagy munka ezeknek az öreg autóknak a helyreállítása. De nagyon szép lett, gratulálok!”

Látják? Magyar nyelv és magyar nyelv nem okvetlenül találkozik, ha a látvány megzavarja a beszédközpontot. De az angol rajongói oldalak pontosan ilyen élményekről számolnak be odaát – voltaképpen nem hibáztatok senkit, ha igazi ötvenévesnek nézi a Figarót. Felületes szemlélő számára nincs árulkodó jel. A japánok lelkiismeretes munkát végeztek, mint mindig.

Ekkor elővesszük a nagyítót, és meghatódunk. A részletesség közel molekulaszintű. Az ablakemelő gombok például kagyló formájúak. Amikor gyerek voltam, a púpos Wartburgokra tettek ilyen kipufogórátéteket, és azokat oroszlántappancsnak hívták, de a kagyló épp olyan jó, a Nissan szerint ez az. A kormányon a kürt körítése is kagylós. Meg a billenőkapcsolók formája is olyan. És a szellőzőrendszer valódi fémpalástja is kicsit kagylómotívumos. Simogat a japánok autószeretete. A szélvédőt meg az oldalablakokat körülvevő díszcsík is valódi alu, az ajtók pedig keret nélküliek, hogy teljes legyen kiszálláskor az áll-leejtő faktor.

Aztán ott van még egy csomó egyéb is. Például a díszlécmennyiség, amit a régiek sem mindig igazán éreztek. A Figarón van a küszöbön, meg fent, az övvonalon végig. Egy centivel több, és giccses lenne. Egy centivel kevesebb, és unalmas. A hátsó lámpák valódi fémcsövekből pislognak kifele, de az első fényszórók körül is akad ilyen keret. Jól van, jól van, a szellőzőrostélyok hamisítatlan Micrák, az automata váltó karja is „very eighties”, és a kesztyűtartó sem érezné magát idegenül egy tizenöt éves Mitsubisi Coltban. De ezek a háttérben maradnak, az összképet a valóban ízléses, régies jegyek határozzák meg.

A tetőt persze nem túl könnyű lehajtani. Először is: két kallantyú van, ráadásul mindkettőnél akad biztonsági reteszelőgomb is. Aztán meg: a hátsó fedélnek eldugták a kapcsolóját a rádió oldalához, alig találtam meg. És a fedélnek magának nincs füle, úgy kell körömmel piszkálgatni, hogy valahogy fogást találjunk rajta. Kicsit a tetővel is trükkölnöm kellett, hogy elférjen az autó hátuljában, de végül minden klappolt, vissza tudtam csukni a fedelet, nem panaszkodom, alig volt másfél perc az egész.

És a lehajtott tetővel telitömött csomagtartó alatt marad azért valamicske hely, akármilyen kicsi is a Figaro. A rendszámot tartó konzolt fel lehet hajtani (pont olyan, csak rövidebb kitámasztója van, mint a korabeli japán motorházfedeleknek), mögötte pótkerék, szerszámok, emelő, és ha nagyon muszáj, szatyrokat be lehet tömni ide. Elég már az ömlengésből, menjünk.

Ez egy jó autó. Hiába bontották meg óriási részen a tetejét, és hiába közel olyan hiányos emiatt az önhordó cellája, mint valami kabrióé, fantasztikusan egyben van. Szépen csukódik, pontos a kormány. A kemény volán, az archaikus műszerek, a hatalmas, széles bőrülések, a jól látható, szépen domborodó motorháztető csaknem tökéletes illúziót ad, annyira réginek érezzük az autót, hogy a karosszéria ritka nyiszorgásaiba szinte belehalljuk a She Loves You-t. Persze még a hamburgi Star Club-beli előadásban, Ringo Starr helyett Pete Besttel a dobok mögött.

Külön tanulmány lehetne a járókelők arca. Egy új tesztautót általában elég sokan megnéznek az utcán, ezt megszoktam. A fazonautók, mint bemutatásakor az eredeti Ka, az űrkapszula-Civic vagy a Fiat 500 után a kulturáltabbak csak mutogattak, a pattanásos kamaszok viszont üvöltenek az utca sarkáról. A Figaro láttán viszont a földbe gyökerezik a lábuk, nem szólnak. Ahogy elhaladok előttük, csak az elforduló szemgolyójuk surrogását vélem hallani, mert bemerevedtek. Ilyen autó nincs is, olvasom ki a reakciójukból, és csakis egyetérteni tudok velük. Nincs. Sajnos nekünk, magyaroknak főleg, mert egy Figarót legalizálni reménytelenül nagy hercehurca, nem beszélve a költségekről.

Pedig menni is jó vele. A kicsi turbómotor és a régimódi automata váltó kombinációja tipikusan elég lomha, maximum forgalomkövetésre elég spirituszt ad ki. A Figarónak olyanja, hogy félgyors üzemmód, nincs. Ha menni kell, a hosszú pedál besüllyed a szegett szőnyegbe, a váltó visszadob egyet, a turbó felébred, a kocsi veszett nyargalásba kezd. Meglepő a metamorfózis, a bóklászós tempót megszokva az embert felkészületlenül éri a nyers dinamizmus.

Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?

Tegye meg a cikk blogposztján !

A futómű, ha nem is Porsche-szerű, de a Micráénál sokkal precízebb, és nagyságrendekkel jobb a rugózás is. Ha nem japán belpiacos modellről lenne szó, azt mondanám: ezt ide tervezték, Budapestre. A váltó, nem gyorsan, de legalább finoman pakolgat, tűrhető a fék, a dupla kipufogón át beszivárgó zaj pedig már-már sportos. És szuper vezetni. Annyira jó, hogy az ember kábé két perc után elfelejti, hogy a jobb oldalon ül egy alapvetően jobbra hajtsra tervezett forgalmi rendszerben. A Figaro olyan kicsi, hogy simán ki lehet dugni egy pöttyet az orrát, ha előzni akarunk. A mélygarázsok sem okoznak problémát: Csaba azt mondja, olyan keskeny az autó, hogy simán átnyúl a jegykiadó automatához. Persze az ablakok motorosak, ez sokat könnyít az akción.

Egyébként néhány praktikus részlet is kiderül a vele való beszélgetés kapcsán. Például hogy a Figaróval lehet ugyan gyorsan menni, de igazán a 110-es tempóra áll be magától kényelmesen. Meg azt is, hogy a szerteágazó vezetési stílusok ellenére is hét liter körüli fogyasztásokat mérnek minden esetben. Meg, hogy már többször előfordult, hogy szorgalmas, és az autót megérdemlő kolleginák visszautasították a Figarót a jobbkormányosság miatt. Ha tudnák, micsoda orbitális élményről maradtak le…

Én mindenesetre kicsit mintha elájultam volna tőle, de már tagadom. Elnézést az olvasóktól az ömlengésért, még inkább elnézést a veterános kollégáktól a hitehagyás miatt, már összeszedtem magam a földről. Sose lesz ilyenem, de kell. Mostantól a lelkemben tátongó, óriási űrrel kell tovább élnem.

Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.