Szeszcsempész szöcske

Ennél jobban viszont ne merüljünk bele, van még látnivaló rajta más is. A Forma–1-ből csórt első futómű teljesen szabaddá teszi a kerekeket, amik a sárvédőjükkel együtt fordulnak. Nem mindennapi. Aztán meg a brutális iramban emelkedő övvonal hátulra már akkora, hogy azt hihetnénk, hatalmas csomagtartót rejt a far. Pedig korántsem, de erről később.

Szóval a padlótól az égig tart az oldala, elöl 17, hátul 20”-os felnik (295/45), és a hasmagasság mégis teljesen egyenes. A ragasztott alap-aluminiumváz végig fut hosszában – az első lengőkarok is aluból vannak –, és az autó úgy áll vízszintesen, hogy közben minden eleme becsapja a szemünket, és azt mutatja: emelkedik. Meg persze közben szélesedik. De nem is értem, mit értekezek itt a megjelenéséről, amikor mindenki láthatja a képeken.

Nem a duma a lényeg, hanem a kisugárzás. Ami miatt odajönnek a csajok, és megkérdezik, lefényképezhetik-e. Vagy amiért átintegetnek a piros lámpánál vagy a buszmegállóból. Vezettem már több kabriót, és egyértelműen ez a legcsajozósabb. Annyira karizmatikus és egyedi, hogy minden tekintetet odavonz, de ez is a hot-rod lét alapeleme.

Meg persze az erős motor. Ebben 3,5 literes V6 van, ami itt sok, odaát meg még small blocknak is kevés. Állítólag ez is lett aztán a veszte: amiatt nem vették sokan, mert gyengus a motorja. De ennél nagyobb sajnos nem fér el az egyre szűkülő motortérben. Látom is a szitkozódó szerelőket, bármi legyen is a feladat, akár csak egy olajcsere. Hangyányi hely sincs a motor körül, az is egyre csak fogy. Legelöl, az Alien orrában kapott helyet az aksi, és egyáltalán nem hiszem, hogy a súlyelosztás miatt.

Egyszerűen nem volt máshol hely. A motortér, ugye, olyan, amilyen, a csomagtartó minden idők legkisebbje. Az égvilágon semmi sem fér bele, csak a vászontető összehajtogatva, az is csak kényszerből. Mert valahol kell lennie, ha lenyitjuk. Bár a csomagtértetőn belül, középtájt van egy kis homorítás, hogy egy hátizsákot azért ne nyomjon össze, de tényleg ez minden. A pótkerék felejtős. Mindez azért, mert a váltó hátul van, ahogy az a rendes Alfáknál már bevált. Ő veszi hát el a helyet a sok fontos dologtól... bár egyáltalán nem jut eszembe semmi, amit egy ilyen autóban fontos lehet szállítani. Tehát mégiscsak jól van ez így, hogy a csomagtartót feláldozták a váltó érdekében.

Ezek után elképzelhető, hogy az utastér mennyire fapados. Amolyan igazi amerikaiul igénytelen. Persze vannak igényes amerikai autók is, de ez nem az. Borzasztó anyagú a műszerfal fekete része, a műszerek körüli színre fújt betéthez hozzáérni is fájdalmas. A látvány itt is ütős, de itt már a kezünk is dolgozik, és abból nem olyan ingerek jönnek, amilyeneket a szemünket értek után sejtenénk.

Kényelmetlenül fészkelődök a bőrfotelben, még az automata váltó karja sem esik kézre. A kormányt fogva bal kezem mellett sem sok hely maradt, mivel a hátrafelé szélesedő tér itt még elég keskeny. Csoda, hogy az ülések háttámláinál már annyira széles, hogy legalább a két utas válla elfér egymás mellett. Bár ez a háttámlarész már az autó végénél van. Minden a helyén a szokásos amerikai hificuccban. Sőt joysticckel állítható a hangkép fókuszpontja. A világításkapcsolót a VW Bogárból nyúlták. Ki kell húzni egy gombot. Nem benyomni, nem elbillenteni, hanem kihúzni. Két lépcsőben: helyzetjelző, tompított. Vajon ki merné ezt megtenni egy ilyen autóban? Hát bárki, aki a külsővel már elérte, amit akart. A beltér és a vezetési élmény sokadrangú.

Mert igazából menni vele is inkább rém-, mint leányálom. Pedig a bőrkötés adott. Hiába a motortérben rejlő merevítés; bár az is olyan mintha hurkapálcából lenne; hiába a masszív aluváz, menet közben annyira ingatag, reszketős minden, hogy nem is értem, mi tartja az úton. Ja de, megvan: az alacsony súlypont. Ha lenyitjuk a tetőt, a menetszél elviszi a napszemüvegünket, a baseballsapkánkat, és ha még gyorsabban megyünk, talán teljesen le is vetkőztet. Mondom én, a legtutibb csajozós verda.

Szóval a sebességgel csínján kell bánni. Ahogy emelkedik, úgy válik az autó egyre érzékenyebbé az úthibákra, mi meg a tornádóközeli légkörre. Márpedig emelkedik, ezt garantálom. Annyira szépen szól a V6 a dupla csövű kipufogókon át, és akkorát rúg a hátunkba váltáskor, hogy tovább tapossuk a pedált, és várjuk, hogy mikor a mormogás erőteljes üvöltéssé alakul, akkor rúgja már a következőt, és kezdje elölről a mormogást.

Minden érzékszervünkre egyszerre hat, miközben istennek érezzük magunkat amiért mindenki minket bámul, pedig nem nyertünk se valóságshow-t, se énekversenyt. Kiélvezni ezt a helyzetet úgyis csak lassú tempónál lehet, így minden meg van bocsátva. Ha nem kerülne nálunk használtan az amerikai új ár duplájába, még kéne is. Így azonban csak távolról szemlélem, és irigykedem a bent ülőket érő irigy pillantásokra. Hot Rod Forever.