Már egy indítás után is jól érezhető, hogy nem kellene erőltetnie a Renault-nak a régi 1,9 literes dízelt, amikor ott az új kétliteres. Ez a régi viszont szíjas, kiegyensúlyozó tengelyek nélküli, ezért még vibrál is, alapjáraton valami berezonál tőle hátul, a xenonlámpa meg rezeg, mint miskolci kocsonyában a béka. Ráadásul elindulás után sem szűnik meg azonnal a kormány, a pedálok és a váltókar bizsergése.
Kulturáltságban nem veszi fel a versenyt például egy kétliteres HDI-vel vagy a Fiat 1,6-os Multijet motorjával, ahogy rugalmasságban sem. Nem szereti, ha 1500 alatt terheljük, hanem még erősebb vibrációval ellenkezik. Efölött viszont megindul, bár nincsen a PD TDI-kéhez hasonló tolóerőcsúcs, hanem szép egyenletesen megy, egészen háromezerig, itt visszafogottabban folytatódik a gyorsulás, majd négyezer fölött már csak egészen nyúlósan közelít az ötezres fordulathoz. Persze ez nem benzinmotor, csak a próba kedvéért forgattam ki, a közlekedésben több értelme van hamar felgangolni. Kár, hogy kétezer alatt nem simulnak ki a vibrációk, mert amúgy jól lehet közlekedni a motorral ebben a tartományban, a nyomatéka (300 Nm) lehetővé tenné.
A Mégane váltója jó közepes, de legalább hatfokozatú. Érdekes kluttyanó hangok kíséretében megy a váltás, de kicsi erő kell hozzá, és szerencsére a kuplung sem túl kemény. Sőt, bármi, amit mozdítania kell a vezetőnek, könnyen jár, ami egyedül a kormánynál zavaró. A középállás környékén ugyan élénknek tűnik a kormányzás, de ez illúzió: egy átlagos dilettánsnak ez elég ahhoz, hogy sportosnak higgye, de ha tényleg gyorsan akarunk kanyarodni, sok visszajelzést nem ad, a nehéz motor és a nagy erő miatt erősen letolja az orrát az ívről.
A rugózás középutas, a 130 lóerős dízelhez még nem jár a sportfutómű, így aztán egészen kényelmesen gördül a Coupé, mindaddig, amíg nem találkozik keresztbordákkal: ezeken viszont pattog, talán az erősebb stabilizátorok miatt. Cserébe viszont nem dülöngél kanyarban.
Nézegessen havas tájon Mégane Coupét – kattintásra videó indul!
Azonban ez kevés ahhoz, hogy igazán sportos autóként maradjon meg az emlékezetemben. A jó dízelhang titka az, ha minél kevesebbet engednek be belőle az utastérbe – ezért érezzük jónak a hat-nyolc hengeres nagydízeleket a német bálnákban –, de sajnos a Mégane-ba nem jutott elég hangszigetelés. Hiába gyorsul jól százra (9,5 másodperc), valójában egy jól forgatható benzinmotorral élvezhetőbb autó válna belőle, még akkor is, ha picivel lomhább lenne. Persze a dízel az autópályán jól megy, ha nyom egy nagy gázt az ember, de ekkor már a menetzaj erős ahhoz, hogy hosszú távon szeressük. A kanyargós kis utakon pedig egyszerűen elmarad a csoda.
Ezzel együtt sem tűnik reménytelen kocsinak a Mégane Coupé, bár funkcionalitása nem haladja meg a Clio Grandtourét, azért mégis más minőségű az élet a fedélzetén, pláne, ha az első ülésekben ül az ember. És aki teheti, miért ne vegyen egy szuperbiztonságos, hat légzsákos, ESP-s Clio de Luxe-öt, ha semmi szüksége nagy hátsó térre és hasonlókra? Igaz, az ötmilliós alapárra érdemes még ráhagyni tíz százalékot az olyan extrákra, mint a kétzónás klímavezérlés meg a tolatóradar – de akárhogy is nézzük, racionális érvekkel pont a 130 lovas dízel a legkevésbé védhető momentum, egyszerűen azért, mert ma már nem számít túl jó motornak. Pláne egy ilyen irracionálisan szép kupéban.
