Teszt: Volvo S40 1.9D 2002

A kombi változat (V40) kapott egy új hátsó légterelőt, valamennyi 40-es Volvo pedig fényezett küszöbdíszléceket és lökhárító-betéteket. Ha tudjuk, mit keresünk, esetleg megtaláljuk, mitől változott egy picit az új S40 tekintete: a vékony fekete keretet a első lápák és az indexek burájában.

A beltérben is van néhány irodai jellegű frissítés, világoskékről kékeszöldre festjük át a falat, a recepciós pult a bejárattól jobbra kerül, és Géza helyet cserél Bandival. Ebbe az innovációs körbe tartozik, hogy a négyküllős kormány háromküllős lett (tegye fel a kezét, aki észrevette!). Hiába bőr a kormány, kicsit rideg a fogása, és igen izzadós tenyér kell, hogy egyszer tapadni kezdjen. Talán érdemes bekenni egy kis babakrémmel, vagy rárakni egy szőrös tuning-borítást.

Az új ülésekre a Volvo igen büszke, talán mert az S60-fotelekhez hasonlítanak. Nekem nem tetszett, ezek ide túl lazák, és az állítható magasságú ülés alsó pontja is zavaróan magas. Az egyetlen (a vezetőoldali) automata villanyablak is csak lefelé megy le egy gombnyomásra.

Szerencsére okos, praktikus apróságok is összejöttek; olyan horderejű átcsoportosításokról van szó, mint hogy a szivargyújtó a váltó elé került, és a két ülés között most van két, kiesésgátló gumírozású pohártartó.

Lehet, hogy a Volvónál a szivargyújtót igazából már laptop-konnektornak hívják, mert szivar, vagy bármely más dohányáru gyújtogatását egy Volvóban keményen büntetik. Volvós nem dohányzik, az S40 hamutartóján ugyanis ott a dohányozni tilos-jelzés, meg a flokkolt műanyag szagának elrettentő hatása egyébként is felér egy karton nikotinos tapaszéval. Ha valaki mégis telefüstölt autót szeretne, azért kiveheti a bélést, és hamuzhat.

A biztonsági öv be nem kapcsolására ezúttal nem bimbammolás, hanem diszkrét kattogás figyelmeztet. És a tükör fölött piros jelzőfény villog, SAAB-os vamzerstílusban, hogy a mögöttünk jövő rendőrautóból is bizosan lássák, ha nem vagyunk bekapcsolva.

Én ugyan 50 méterre is becsatolom magam, de vannak polgártársaink, akik szívesen kockáztatnak mondjuk egy gerinctörést. Nekik a felső villogás nehézségeket okozhat, de amilyen találékonyak, biztos leragasztják a lámpát szigetelőszalaggal.

A futómű az elődmodellhez képest, röviden: ég és föld. Illetve a kettővel ezelőttihez, mert utoljára azt próbáltam. Ha valaki nagyon ragaszkodik a kényelmeshez, vagy különlegesen vékony falú borospoharakat szállít Kőbánya elhanyagoltabb útjain, neki a régebbi S40 való. Mindenki másnak az új.

Az új futómű-konstrukciónak köszönhetően nyomtalanul eltűnt az idegesítő billegés, a maszatos, különösen oldalszélben nyomasztó úttartás. Az új S40-ről mi sem árul el többet, mint hogy ugyanazt az utat jártam vele végig, mint két hete a Mazda MX-5-tel, és nem zokogtam tele a gondosan bekészített mikrocellás papírtekercset, pedig intenzív szenvedésre készültem.

Ez egy Volvótól hihetetlen bravúr. Nem tudom, milyen az új felfüggesztés a benzinmotorokkal, de az 1.9-es turbódízellel ígéretes; alig érezni az orrnehézséget. Szűk íven gyorsítva is alig tolja kifelé az orrát, ez igazán rokonszenves. A rázópad-jellegű akadályok kicsit dobálnak, ilyen helyeken lassítani kell. A volvósok egyébként sem fogják kihasználni az autóban rejlő lehetőségeket, ők a kényelmes, biztonságos autózás hívei: igazság szerint meg sem érdemlik ezt a futóművet.

Valamit persze valamiért; rossz úton ez érezhetően jobban ráz, de nem annyival, amennyivel jobb az útfekvése, egyszóval minőségi csere. Az úthibákon szép hangja van a futómű gumialkatrészeinek, amiket új, keményebb anyagból készítenek.

Ha a kormány fogása nem is igazán jó, a kormányzással nincs baj. A Volvónál már a népautó is elég merev, a kormánymű elég finom, a kátyúk csattanása nem üt a körmünkre, és kanyarok után a kormány úgy tér vissza középre, mintha kikötöttük volna egy nagy köteg befőttesgumival.

Az új 1.9-es dízelmotort jelző felirat az autó hátulján önkéntelenül is szánakozásra késztet. Mivel nincs semmilyen T, vagy a turbódízelségre utaló egyéb betű, joggal merülhet fel az együttérzés egy ekkora tömegű, szívódízellel szerelt autó utasai iránt. És még ha turbó is..., mennyire gáz lehet egy bármilyen turbódízel a Volvo öthengeres D5 -jéhez mérve?

A Volvo Cars sokat fejlesztett 40-esek motorjain. A közös nyomócsövű dízelen kívül benzines turbót is alaposan átdolgoztak. Az 1.9-es dízel teljesítménye 115 LE, a nyomaték 265 Nm, ezzel nagyon szépen lehet autózni.

A hangja tényleg egy kategóriával rosszabb, épp annyival, amennyivel feljebb (S60) már kapható a D5-ös motor. Alapjáraton hangos (a D5-höz képest), hidegen-melegen határozottan érezhető a rezonancia, és zárt helyen, például fizetéskor egy parkolóházban senki nem hinné benzinesnek. Később, magasabb fordulaton már természetesen a "jó" és az "elviselhető" kategória közé halkul, de szép hangja soha nem lesz.

A teljesítménye és a fogyasztása alapján viszont egyértelműen és korrektül illik az S40-be. Amennyivel olcsóbb és keveset fogyaszt, ugyanakkor méréseink szerint nem megy rosszabbul, mint a V70-es kombi a 2.4-es D5-tel; azt kell mondanom, bármennyire csúcs a D5, ez a dízel ezzel a kasztnival jobb vétel.

Városi fogyasztásban fél/egy literrel jobb, a D5 erőfölénye csak sztrádán, százas tempó fölött látszik. Egyébként meg ha valaki tolni kezd, a kis 1.9D-feliratunkkal elhitetjük vele, hogy sebesült, törött szárnyú dízel-vad vagyunk. Aztán amikor már elaltattuk az éberségét, 60-nál hármasban rálépünk a gázra: legalább három saroknyi előnyt szerzünk, mire észbe kap. Hármasban igen imponáló a produkció, de a grafikon szerint a többi fokozatban nyújtott teljesítményt sem kell szégyellnie.