Lehetne ez is vega
Félúton remek és vacak között - motor, váltó, futómű, fék
Azt hihetnénk, egy 2,2-es dízel 115 lóereje nem elég ekkora autóhoz. Manapság hasonló blokkból illendő 150-180 LE-t kisajtolni. Ami jó a katalógusadatokból autók választóknak. Csakhogy ez a hagyományos, még adagolóval táplált, 250 Nm csúcsnyomatékú dízelmotor nem döglődik kétezer alatt. Olyannyira nem, hogy araszolásnál simán kettesben hagytam, alapjárattól is szépen húzott, amikor meglódult a forgalom. Nem is kell neki hatsebességes váltó, mert kellemesen széles tartományban használható. Apropó, váltó. Semmi baj nincs vele, csak éppen annyi, hogy fogalma sincs az embernek, hol is jár a kezében a váltóbottal. Egyes? Hármas? Ötös? Egykutya, bármely irányba azonos erő kifejtésével mozdul. Mellé éppen nem kapcsoltam, de szeretni nem tudnám.
Ugyanígy a kormányzás is fura: nagyon igyekszik középállásban maradni. Ha némi erőlködéssel ki is mozdítjuk az autót az egyenesből, ügyelni kell, nehogy lazán elengedve térjen vissza oda, váratlan sebességgel. Előfordulhat, hogy a gyárinál jóval szélesebb és laposabb gumik a bűnösök. A futóműt is nehéz megítélni a Lagunáról származó 17-es felnikkel. Rossz úton eléggé ráz, sima szakaszon kanyarodva sem kompenzálja ezt makacs íven maradással. Hiába tetszetős a nagy kerék, ide a fővárosba nem való. A fék viszont jó, biztonságot ad, érvényesül a nagy súly leszorító szerepe.
Még visszatérnék a motorra. Kintről ijesztően hangos, traktorokkal vetekszik a csörgése. Bent az utastérben azonban szinte semmit nem hallani belőle. A Safrane talán legjobb tulajdonsága a nagyon jó hangszigetelés. A tesztautó 3000-3500 közötti fordulaton búg (persze az alatta-felette hallható semmihez képest), de egyedi problémának vélem az esetet. Amúgy pont ebben a tartományban szeret utazni a 2,2 DT, 140-160 km/h a kellemes utazósebessége. Papíron 192 a vége, ami nem sok, de gondoljunk bele, hányszor akarja a békés renault-s átlépni. A másik adat, miszerint 13,2 alatt van százon, az sem ad okot a dicsekvésre autóbuzi cimborák között, de érzetre ennél fürgébb. Kár, hogy nem kapott automata váltót. Azzal nem érné be 8 literrel, de jobban illene az autó karakteréhez.
Mennyiért juthatunk hozzá, mennyit fog elvinni őkelme?
A német piacon a legfiatalabb dízel Safrane-ért sem mernek 1,25 millió forintot kérni. Ehhez - és főleg a realitáshoz - képest nálunk némely elvakult, a piaci tendenciákat évekkel korábban elveszítő tulajdonos nem átall két-két és fél milliót kérni. A benzinesek is erősen túlértékeltek, Volvókat, Saabokat lehet ennyiért kapni. Kevés van belőle, ha valaki mond egy magas árat, a többi megy utána. Hogy nem viszik el? Nem is biztos, hogy baj, ha marad még egy kicsit.
Mert erre az autóra nem panaszkodik a gazdája. (Meg mások sem: csupa napsugaras hangulatú nyilatkozat a népítéletek között: I. (Nagy) Safranek , Puha komphajó , A Diadalív árnyékában .) Két és fél éve vette, 27 ezret ment vele. Egyszer sem hagyta cserben, igaz, ha javítani kell, elég borsos a számla. A kuplungszerkezetet nem bowdennel, hanem hidraulikával mozgatjuk. Elsőre 68 ezret mondtak a cserére, megúszta 42-ből. A kerékcsapágyat balga módon egybeépítették az aggyal, darabja 45 ezer forint. A hátsó lengéscsillapítók szétestek, 70 ezer lett volna a pótlás, ha nem sikerül internetes liciten 58-ért négyet szerezni. Lötyögnek hátul a szilentek, gyanús, hogy a búgó hangot a kipufogó adja - tán egy ötvenesből megvan az egész.
Ami ezen kívül elment rá, az a szeretet számlájára írandó: már a második ülésgarnitúra vár a cserére. Az elsőt (100 EUR) a villanymotorok miatt vették, a másodikat (220 EUR) a légzsákok indokolták. Persze menni kell érte, Németországba. Ahol a bontós a százas leperkálása után azt mondta, hogy "adjon még egy húszast, és azt visz, amit akar". Így a színre fényezés után kap egy gyári szárnyacskát, továbbá világítós piperetükrös napellenzőt, rolós kalaptartót. A szép felnik 40 ezerért jöttek egy belföldi bontóból, az újszerű kormánykerék egy ötös volt. Kéne még tempomat, és a gyári navigáció (70-ért, bontottan) beépítése is jövőbeli feladat. Ja, és a xenon, persze (?!).
Szeretik
Ugye, kell egyfajta bolondéria, hogy egy nem sokra tartott autót így babusgassanak, keressék a kedvét drága kiegészítőkkel? Biztosan nem a szépségéért szeretik. A modellfrissítés ugyan tíz évvel megfiatalította, de kortársai között így is maga volt a maradiság és unalom. És a hátulja, azt senki nem tudja megmagyarázni. A felszereltség azonban presztízsautós, a fenntartási költség (főleg, ha a raktáron maradt alkatrészeket íbéjezik) azokhoz képest jóval szerényebb. És nehezen tudom elképzelni a legaljasabb indulattól vezérelt irigykedőt, aki éles szerszámmal járja éjjel a parkolókat, hogy ezt karistolja össze.
A jóságos víziló
kenyai népmese (feljegyezte és kikujuból fordította a szerző)Régen volt, amikor szép lassan benépesült állatokkal ősi földünk. A lágy füvű szavannák, az ízletes gyümölcsöket és leveleket termő erdők mellett a langyos tavakba és sekély folyókba is sokan költöztek. A szelíd növényevők és a túlszaporulatuk ellen húsukkal táplálkozók általában jól megfértek egymással. A macskafélék csak akkorára nőttek, hogy ne nevezhessék őket falánknak, a krokodil szintén mértékletes étvágyával szerzett népszerűséget, elég neki félévente egy nagyobb gnú vagy zebra.
Volt azonban köztük egy fenevad, amelytől minden állat rettegett. Rettenetes, 30 centis agyarával termetes áldozatait is cafatokra tépte, szörnyű szájával egyben nyelt le a varacskos disznót. 3-4 tonnás mérete alapján azt gondolnánk, a víziló (igen, róla van szó) lomha, de a kedvenc lételemén, a vízen kívül a szilárd talajon is ijesztően gyors. Agresszivitása először csak megbotránkoztatta Afrika lakóit, nagy ívben kerülték, de az éghajlatváltozás aszályos éveket hozott.
Egy korty vizet sem lehetett biztonságban lenyelni, szinte minden pillanatban számítani lehetett orvtámadására. Az elefántok ekkor költöztek a száraz szavannára, a vízi vetélytárs krokodilt a millió sikeres év után a kihalás fenyegette. Több állat végső kétségbeesésében az Indiai-óceánba vetette magát, így próbált az idilli, vízilómentes Madagaszkárra jutni. Mondanom sem kell, mind odaveszett, de nem bánták, szebb halál a fulladás, mint a kétarasznyi tépőfogak.
Mit volt mit tenni, az állatok összefogtak, és küldöttséget menesztettek a vízilóhoz. Az oroszlán, a zsiráf, a strucc, a rókamanguszta, még az egyébként szenvtelen orrszarvú is remegve járult a rettegett szörny elé. Hatalmas kazal frissen sarjadt füvet, ízletes lágy szárú vízinövényeket vittek magukkal. A víziló nem hitt a szemének: idejön a vacsora, és még kényelmes fekhelynek valót is hozott. Magához sem tért első csodálkozásából, amikor azt hallotta a szóvivőnek kijelölt, máskor magabiztos, most ijedt gorillától, hogy a jövőben azt várja tőle a teljes afrikai állatvilág, hogy növényeket egyen. Ellenkező esetben itt hagyják kontinenst, inkább a zord éghajlatú Európában próbálnak szerencsét.
A víziló először féktelen dühre gerjedt, szét akarta kergetni a megszeppentnek látszó csapatot. Erősen megvetette azonban lábát az elefánt, leszegte fejét az orrszarvú, hátulról a krokodil vicsorgott, a nyűvágó mérgesen vágta csőrét a hátába - erre a minden állatok legiszonyatosabbja meghátrált, magába szállt, pirulva gondolt a vérengzéssel eltékozolt ifjúkorára, és attól kezdve vegetáriánus életmódra tért át. Nagy ritkán ma is előfordul, hogy nem bír rossz természetével, és éjjeli portyáin elhullott állatok húsába kóstol, de a dögevők sosem tudtak igazán erős pártot alakítani, így egyéni tiltakozásuk visszhangtalan marad. Mi, a hálás utókor azóta jóságosnak nevezi a vízilót, elnézve jellembeli gyengeségeit, erősítve jó tulajdonságait.
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.
