Unatkozom, mit csináljak?

Négy kerék, pedálok, ülések, egy csomó megszokott holmi, amihez - érdeklődésünket tovább csigázandó - felező, merev tengely és utólag szerelt diffizár is tartozik. E mágikus szavak pedig igazi 4x4-es-re utalnak, nem holmi divatos terepjárónak tűnő, de valójában macafuvarozó, kényelmes személygépkocsira.

Ha vesszük a fáradtságot, hogy még valamelyik hozzáértő ismerősünket is felhívjuk, meghallgathatjuk, amint érzelmektől el-elcsukló hangon magyarázza, hogy a matchbox alatt vérbeli, terepre való futómű bújik meg, hogy a haverok is ilyennel versenyeznek és verik agyon a sok Cherokeet meg Land Rovert - igaz, ők egy kicsit átalakították -, és tulajdonképpen ez az egyetlen valamirevaló Suzuki, ami valaha is lejött a futószalagról. Leszámítva a motorkerékpárokat, természetesen. Csábító.

Meg is tekintjük hát, és azt tapasztaljuk, hogy ha szépnek nem is, de aranyosnak mindenképpen mondható. Sajnos csak 970 köbcenti, 52 lóerő áll majd rendelkezésünkre - ha úgy döntünk. Létezik még 1.3-as, 64 lóerős csúcs modell is, de a gazdi szerint ez sem ismer akadályt. Na, majd meglátjuk.

Állapota tökéletesen megfelel a hirdetésben állítottaknak, pöccre indul, szépen jár a motorja, nem véletlenül. Mint már annyiszor kiderült, az egyszerűség remek dolgokat szülhet. Az autó kicsiny motorterét sem tölti ki az egyliteres motor, viszont hibátlanul dolgozik, akárcsak az összes többi szerkezet: fűtés, világítás, kézi fék. Még magnót is kapunk. A kasztni sem rohad, rendesen karban tartották, szívesen ülünk bele. Az oly' sokszor emlegetett puritán szó, távolról sem fedi le a belül tapasztaltakat.

Azt hiszem, közelebb járok a lényeghez, ha azt mondom : az autó belső tere pont olyan, amilyennek egy 1984-ben gyártott japán kisterepjáró belső terét képzeljük. Szépséggel nem találkozunk, arról tökéletesen megfeledkeztek az alkotók, de az ülések használhatóak, a kezelőszervek pedig régi japán hagyomány szerint kézre esnek. Ha véletlenül négyen utaznánk, azért törekedjünk megszerezni az első helyek valamelyikét.

Egy furcsaságot azért találtam, ez pediglen a motortető nyitója, amit valamiért a kesztyűtartóba applikáltak. Műanyagból készült, napfénytetővel ellátott tetejét egy könnyed - két-három embert és kb. hét percet igénybe vevő - mozdulattal eltávolíthatjuk, és a szélvédőt előre csapva immáron egy kabrió jóbarát kacsint vissza ránk, amitől persze nyálfolyatva fizetjük ki az összeget. Még alkudozni is elfelejtünk, sőt, most már az sem tántorít el, hogy az első ránézésre ártatlannak tűnő "hobbi célra" kifejezés igenis nagy jelentőséggel bír, valójában azt jelenti, "rendszám és papírok nélkül".

Így aztán követjük a trélert boldogan, hiszen új szerzeményünkkel közúti forgalomban egyáltalán nem vehetünk részt. Úticélunk a mérhetelen szépségű és nem kevésbé dimbes-dombos Pismány, ahol - micsoda szerencse - kicsiny hétvégi házikónk található. Most már tényleg csak ketten vagyunk : S.S. úr a maga tekintélyt parancsoló 1000 köbcentijével, négy hengerével és én, aki bár autót már sokat kipróbáltam, terepen tökéletesen tapasztalatlan vagyok. Nehéz elhinni, hogy az autó a maga egyliteres motorjával tényleg szembe tud szállni a nehéz terepviszonyokkal, de ez most már perceken belül kiderül. Könnyedén beindul, és megkezdődik az őrület!

Először csak egy személyautó által is bevehető, rossz minőségű földúton döcögünk, zötykölődünk, rázkódunk. Igazából kínlódunk, de oly mértékben, a komfortnak a legapróbb szikrája nélkül, hogy először fordul meg a fejemben: lehet, hogy mégsem döntöttem tökéletesen verejtékkel megkeresett kétszázezer forintom sorsáról. Szerencsére, pont még mielőtt ezt úgy alaposan végiggondoltam volna, igazi terepre érkezünk.