A Santa Fé maga a megvalósult amerikai, mármint koreai álom: már a 2001-es első generációból nagy siker lett a világ legnagyobb SUV-piacán.
SUV-ot személyautó-platformra kell építeni, különben olyan lesz, mint az én félig pickup, félig terepjáró öszvérem, a Toyota 4Runner, ami terepjárónak nem elég masszív, SUV-nak viszont túl kemény. A Santa Fé alapja, a Sonata jó kis autó, de a bemutató óta tán egyet se láttam - ez az egész limuzin-biznisz valahogy Európában nem jön be a koreaiaknak. Hobbiterepjáróban meg pickupban viszont annál nagyobbat szakítanak.
A külső európai, ahogy kell, mert Amerikában ezt szeretik: a Santa Fé a Sonatához hasonlóan kicsit audis. A böszmeséget enyhén Chris Bangle-es hullámzás oldja, az első-hátsó lámpákat pedig szerencsés kézzel szélesítették a Santa Fé I-hez képest: eltűnt a bamba arckifejezés. Gusztusos tetősínek, a B-oszloptól hátrafelé sötét ablakok, és inkább optikailag, mint ténylegesen hátrafelé lejtő tetővonal: a lényeg, hogy ne beépített pick-upnak, hanem modern crossovernek nézzen ki.
Gyakorlatilag egyetlen ronda elem van az autón, és ebben osztozik a Sonatával: a Hyundai embléma. Ez a dőlt H betű az ovális foglalatban, ezt sürgősen el kéne felejteni. Egyébként semmi, még azt se veszem dizájnhibának, hogy a csomagtérajtó fogantyúja oldalt van, pedig az ajtó felfelé nyílik - inkább legyen érdekesség.
A műszerfalborítás anyaga jó, az ívek szépek, az igazán nagy dolog a kis barna csík a homokszín bőrkárpitok varrásán; ez már olaszos, vagy angolos elegancia, egy pillanatra mindenki elálmélkodik, aki benéz. A bézs szőnyegek is a hangulatos euro-prémium közérzetet adnak, de persze nem lennék az elégedett új Hyundai-tulajdonos helyében, amikor a szomszéd audis már épp kezdené rosszul érezni magát, de ellenőrzi az utolsó mentsvárat, a csillapítva visszacsapódó kapaszkodót: ajjaj, ez nem olyan.
Halvérű playboyok és családapák egyként örülnek majd a belső tükör és a napszemüvegtartó közötti kihajtható plusz tükörnek. Nem tudom, szándékos-e, de mintha két állása lenne. Az egyikben a hátsó ülés tartható szemmel, a másik pozícióban viszont a jobb kettőn ülő utas dekoltázsa: a macsópapa-tükör megérett a világszabadalomra. A nagy könyöktámasz-tároló ekkora autóban már kötelező.
A sok kék a műszerfal- meg egyéb belső világításban engem idegesít, meg ahogy látom, általában az újságírók se szeretik jobban, mint mondjuk a BMW iDrive rendszerét. Már a Volkswagenekben is szidtuk eleget, de gondolom, a piackutatók által tesztelt fókuszcsoportoknak más az ízlésük. Kékes fő- és segédfények – lehet, hogy ugyanolyan hiszti a részemről, mint amikor sokáig idegesített, ha szembejött valaki ködlámpával, aztán rájöttem, hogy nem is vakít, és azóta alig idegesít. De a kék belső fény valahogy fáraszt, maximum derítésnek tudom elképzelni, mint a Mazda CX7-ben.
A hatást kissé rontja az utólag a borítás közepére barkácsolt GPS-vevő; ennél még én is jobban el tudtam volna dugni, igaz, ahhoz szét kéne kapni a komplett műszerfalat, de hát valamit valamiért. Viszont hosszú idő után láttam egy autóban szivargyújtót, amit általában egy műanyag fedéllel szoktak megspórolni, mondván, az igazából egy elektromos csatlakozó, de mindnyájan tudjuk, hogy kb. egydolláros takarékoskodásról van szó. A látszatot is kerülendő plusz egy csatlakozó van még a középkonzolon, csak össze ne gabalyodjon a sok laptopmadzag.
Az ilyen autónál jön az, hogy ne rinyáljunk az amerikai ízlésre hangolt berendezés miatt: majd ha akkora piac lesz Európa is, nyilván áttervezik. Ebben egyelőre hasonló a szett, mint az én tízéves amerikai piacos japán SUV-omban. A négy ablakemelő elektromos, de csak a vezetőoldali automata, az is csak lefelé. Az ergonómia teljesen európai, a ködlámpa kapcsolóját leszámítva, ami a kormány által kitakart bal alső részre került, minden jó helyen van.
A szívás, akárcsak a Mitsubishi Pajerónál , a hifinél kezdődik. A nagy érintőképernyő itt is jó, de semmi hasznát nem vettem a Pajerónál már félig kifejlődött paranormális képességeimnek. Hülye egy szisztéma, de valahogy másképp hülye. Egy CD-t például úgy tudtam berakni, hogy kivettem a navigációs DVD-t, amit aztán nem is raktam vissza, mert a navigáció grafikája ugyanolyan (persze másképp ugyanolyan) ronda, mint a japán terepjáróban.
Az olvasó ilyenkor teljes joggal jegyzi meg, hogy oké, de legalább az újságíró vegye elő a kezelési útmutatót, ne fogalmatlanul szidja az autót. Hát elővettem: megsárgult éppen nem volt a kezelési könyv, de a fejegység vonatkozásában már kissé elavult. Hosszasan tárgyalta a kazettás magnót, volt talán pár szó a CD-tárról, de az érintőképernyős változatról nem tudott. Aztán felhívtam a forgalmazót, mégis, mi ez az anomália, és persze ügyesen kidumálta magát. Az érintőképernyős, navigációs fejegység nincs a felszereltségi listában. 400 ezer forintba kerül, viszont tavaly november óta promóajándék, bármilyen Santa Féhez. Ingyé'?! Zsír a motyó, gyerekek!
Az ülés keményen kényelmes, de sajnos csak billegetni lehet, az ülőlap magasságát állítani nem, pedig fejtér van elég, kipróbáltam volna magasabban, mert a Santa Fé SUV-nak inkább alacsony. A külső tükrök túl nagyok, mármint túl szélesek. Nem tudom, ki volt ez a pesszimista tervező, aki szuper szélesvászonban akarta élvezni a mögöttes forgalmat: még a külső, aszférikus részt levágva se marad holt tér. Pedig próbálgattam a forgalomban; én egy 4-5 centit szívem szerint lemetélnék.
Viszont összességében inkább sportos. Én egy SUV-tól kicsit több ringatózást várnék, ez inkább crossover, illetve nem is inkább, hanem az: a Nissan Murano- BMW vonal. Azt tudja, ami kell mindenkinek, aki nem vadász. Kulturáltan, de sportosan fut és kanyarodik, kanyarban vészfékre nem dobja el a farát, viszont a tesztautóban valami gond van az ABS-szel. Kicsit kerreg, de az autó szép, szabályos dupla gumicsíkot húz minden satuzásra. Csak mondom, lehetne egy kicsit magasabb.
Az ötfokozatú automata váltóról nem jut eszembe semmi, tehát teljesen normálisan vált, amikor kell. A fokozatkiosztás jó, mert városban a legkisebb taposásra megindul, ahogy kell, elindulni, besorolni is lehet vele. Nagyobb tempónál meg úgyis mindegy, mit csinálunk, hiszen ez a 2,2-es hengerűrtartalom ennyit tud. 140-is elég jól megy az autó, országúton előzni is tudunk, bár egy ekkorka dízel 100 feletti padlózásra úgyis csak A gulya halálsikolya című zs-kategóriás animálhorror utószinkronjának jó.
Viszont egyetlen súlyos fogyatékossága van neki: nem reteszel sem P-ben, sem máshol, tehát a fék megnyomása nélkül bárhová, bármikor rángathatjuk. Az meg nem jó, mert egy, már elöl ülő tizenéves gyermek egy nem megfelelő pillanatban játékból előre-hátra tolja, és kész a koccanás. Hogy már ne vizionáljunk bulvárosan rögtön kompról vízbe ugratást, meg ilyesmiket. Hogy maradhat egy autóban ekkora hiba?
A 2,2-es dízel tűnik a jobbik vételnek, a 2,7-es benzines látatlanban sovány lesz ide, illetve nem nyújt annyi pluszt, a 3,3-as V6-os benzinest meg a 242 lóerejével nálunk nem forgalmazzák. Igazából mindegy is: nehezen tudom elképzelni, hogy nálunk valaki benzines koreai hobbiterepjárót vegyen. Meg persze a forgalmazó se nagyon tudja elképzelni, hiszen bár a hyundai.hu-n szerepel a kínálatban benzines modell, igazából nem forgalmazzák.
10,7 millióért van már BMW X3-as kétliteres dízellel, ami persze kisebb, és ez még a nullextrás, de mégiscsak egy BMW. Viszont nem Szent Hit a neve, ami az autó-nómenklatúra egyik legbizarrabb húzása a Patentwagen óta.
