Használtteszt: Dízel kombik 2,5-3 millióért

Volkswagen Golf 1.9 TDI Variant ’04

Azt mondom: négyes Golf, azt mondod: szűk hátul. Akár volt Golfja, akár nem, aki kicsit beleásta magát az előző évtized elejének-közepének autós sajtójába, tudja, hogy a Golf negyedik generációjának padlólemezére épülő autók (Golf IV, előző Seat Leon, előző Skoda Octavia) legirritálóbb része a szűk hátsó traktus. Elöl a kategória átlagát meghaladóan sok a hely, a Golf IV azon kevés autók egyike, amelyeket 181 centimmel nem a legalsó üléspozícióból vezetek (onnan ki se látok), de hátulra magas felnőttet ültetni emberkínzás, sőt, még egy menetiránynak háttal fordított babahordozó bekötése sem egyszerű. A III-as széria sokkal alkalmasabb volt taxinak.

A csomagtér se túl tágas. Látványra impozáns a tetőig felhúzható kutya- és repülőcsomag-távoltartó háló, a szép, krómozott rögzítőkampók, a hasábszerű, praktikusan pakolható tér. De ha használni kezdenénk a puttonyt, kiderül: a teherautósításhoz, az ülések lebillentéséhez ki kell cibálni a fejtámaszokat, nincs hova tenni a súlyos orsóra felcsévélt kalaptartót, és hogy még így, kétszemélyes állapotban se jut szűk másfél köbméternél több a csomagoknak. Kívülről nem látszik, de a Golf IV kombi kicsi, nem praktikus autó. Ha hiszik, ha nem, a Mégane kombi jóval nagyobb.

Akár van hely hátul, akár nincs, a vezetőülésbe visszatérve a Volkswagen-érzés tökéletes. Akkor is, ha tudom: a Négyes széria nem sikerült olyan jól, mint a Hármas vagy akár az Ötös. A tulajdonosok összességében három és fél csillagra értékelik – az összes többi Golf-generációt négyre. Nem nagy a különbség, de kimutatható.

A rossz tapasztalatok jó részének oka az lehet, hogy az autó nagyon titkolja korát. Nem tudom, mennyit futott ez a mi tesztpéldányunk, de ha az összehasonlításunkban szereplő kategóriatárs Mégane 150 ezret, akkor ez legalább a dupláját. A 163 ezres szám az adatlapon komolytalan, aki látott már valóban ennyit gurult Volkswagent, tudja, hogy a kormány nem lehetne ilyen kopott, a klímagombok ennyire kotyogósak, a futómű ennyire csálé ilyen rövid futás után.

És mégis. Akármennyire lestrapált itt-ott a belső, bármennyire kopogós-lötyögős az első futómű, a Golf megdöbbentően bizalomgerjesztő benyomást tesz az emberre. Az ajtó kőkemény akadási pontokon átbillenve, súlyos puffanással záródik, az ülés nem lötyög, nem billeg. A kemény, német komfortot nyújtó székben akármeddig elücsörögnék, pontosan, határozottan működnek a bajuszkapcsolók és az ablakemelők (a két első automata). Hihetetlen, milyen erőteljesen és tisztán szól a gyári Beta kazettás rádió (2004-ben kazetta? − csodálkozhatnak, de az olcsóbb Alpha rádióban még magnó sem volt!), és még nem is csupán ahhoz képest, hogy nevetséges négy darab hangsugárzóval gazdálkodik.

Bár a tesztpéldány csupán egy évvel öregebb a mellétett Mégane-nál, és mindössze három évvel korábbi fejlesztés, mint az egy kategóriával nagyobb Mondeo, sokkal komolyabb, tömörebb tárgynak érződik. Röhej, hogy egy négyéves tömegautóval kapcsolatban így érezzen egy valamirevaló nosztalgikus autóbuzi, de nehéz elfojtani az érzést, miszerint ebben még anyag volt. A rövid úton mozduló, súlyos, passzentos váltóval minden kapcsolás kéjes aktus, a pontos kormányművel, vaskos kormánykerékkel élvezet a kanyargás, jól adagolható a fék, és még a motor se érződik gyengének. Pedig valójában az.

2004-es autó, 90 lóerős, direkt befecskendezős, de nem adagolófúvókás motorral. Ritka az ilyen, de érdemes rá vadászni (persze csak ha nem akarunk gyorsulási versenyeket nyerni vele). Bár a PD TDI-k erősebbek, és ennek a klasszikus adagolós dízelnek volt 110 lóerős változata is, a 90 lovas motor tartós, nagyon takarékos szerkezet. Dinamikája persze nem mérhető a mai, hasonló lökettérfogatú közös nyomócsöves dízelekéhez, de az 55 literes tankból nem nagy művészet akár ezer kilométeren át etetni, ha nem ragaszkodunk a vad gyorsításokhoz vagy a tartós, jóval száz fölötti tempóhoz.

Érdemes-e ilyen Golfot venni? Szerintem ilyet nem, de olyat, ami valóban csupán százötvenezret futott, lehet. Ha el tudjuk fogadni a szűkös helykínálatot hátul, és meg tudunk barátkozni a gondolattal, hogy máig kedvelt a típus tolvajkörökben. Igaz, egy ellenőrizhető előéletű, gondosan ápolt példánynak megkérik az árát.

A Golf IV lassan öregszik, a típushibák jó része az eltitkolt elhasználtságból ered. A futómű, az ajtózárak, az ablakemelők szoktak gyakran elkopni, a kuplung is széteshet, a fékekre is figyelni kell, de a turbó, sőt, az adagoló is elszállhat egy-egy használt, szép, de sokat futott autónál. Szerencse a bajban, hogy nagyon olcsók az alkatrészek, francia, japán viszonylatban már-már nevetséges összeget kérnek egy kasztnielemért, gátlóért, fékbetétért.

A 2003−2005 közötti felhozatalban a 2,5 millió alatt árult autókat nem érdemes komolyan venni, ellenben akár 3,5 millió forintért is találni kocsit. Érdekes, hogy a teljesítmény nem meghatározó a dízel Golfok piacán, az elvileg jobb, későbbi fejlesztésű Pumpe-Düse üzemanyag-ellátó rendszerű, erősebb autók nem feltétlenül drágábbak, mint a sima TDI-k. De ér-e bő hárommilliót egy száz-százötvenezret futott, jó négyéves kompakt kombi egyáltalán, csak mert Volkswagen és dízel? Ha ér, ha nem ér, vannak előnyei. Olcsó hozzá az alkatrész, nem fogyaszt, ad némi érthetetlen rangot a gazdájának (hiába, nálunk a Népautó presztízsmárka), és eladni sem lesz nehéz majd a maga idején. Ha addig el nem lopják, persze.

Most pedig franciázzunk! A Mondeóhoz a Mégane-on át vezet az út. Lapozzon!