Darabos, de Luxe

És mégis. Vezetni – tatrázni – teljesen egyedi, semmihez nem fogható élmény. Mert egy Tatra nem megy, a Tatra vonul. Méltóságteljesen, lustán, a négy vezérműtengely csak hempereg és egykedvűen teszi a dolgát. A sofőrülésben ez leginkább az első gyermekkori biciklizést idézi, a két pótkerék biztonságával és az apa határozott kezét érezve. Támaszkodhatunk rá bátran, csakúgy, mint a 165–170 lóerős motor 270 Nm-es nyomatékára. Mai szemmel talán kevésnek tűnik, hiba lenne azonban gyengének titulálni. Nem a legerősebb, nem a legnyomatékosabb, viszont rendkívül határozott.

A nyúlós gázpedált a szőnyegbe tiporva kicsit gondolkodóba esnek a karburátorok, majd amikor megfeszül a kilométernyi bowden, boldogan habzsolják a benzint és a hintó meglódul. Felsüvít a motor, a géppuskaszerű csattogás ítéletnapi crescendóba olvad, ahogy a fordulatszámmérő átlépi az 5000-es határt és megjön az euforikus érzés: valami nem mindennapi részesei lehetünk. A lusta szombat délutáni forgalom plasztikdobozai rémülten rebbennek szét, a fekete black-on-black bálnamerci még indexel is, ahogy utat enged, és átgázolva kátyún-bordán szinte az út felett suhanva tör utat magának az ordító kéttonnás leviatán. A majd' 20 literes városi fogyasztás tudata pedig ilyenkor valahová nagyon mélyre szorul. Apa kocsit hajt.

A kormánykerék menet közben meglepően könnyű és a szűk utcákban az első kerekek nagy fordulószögeinek köszönhetően kitűnően lehet manőverezni. Természetesen nem feledkezhetünk meg a méreteiről, de mivel tökéletesen belátható a karosszéria mind a négy sarka, meglepően kis helyekre is beférünk. A sebességváltó méternyi úton mozdul, de érezni lehet: nem kellett ellensúly és trükkös megoldás, itt tényleg nehéz vasdarabok csúsznak-feszülnek egymásnak.

A 613-as igazi eleme azonban az autópálya. Ott aztán lehet húzni a négyest, és játszi könnyedséggel tartva a gyár által megadott, 160 km/h-s utazósebességet (a maximális 190) lazítani. Természetesen csak az Autobahn-on. Kontinensnyi távolságokat hagyunk magunk mögött a kis csehszlovák mikroklímában pihenve. Ha mégis hirtelen előttünk teremne egy öngyilkosjelölt, akkor sem kell pánikba esni, hiszen a négy tárcsafékben bátran bízhatunk, megfogják az autót.

Jó állapotban lévő Tatra 613-ast ma már nehezen találni, akinek van, nem szívesen ad túl rajta. Az alkatrészellátás kitűnő, mondani sem kell, hogy Csehországban szinte minden beszerezhető hozzá, ha pedig mégis gondot okozna egy-egy bronzpersely vagy gyűrűkészlet, az a Tatra-klubok általában jól szervezett csatornáiban nem okoz dugulást.

Fénye már nem a régi, akad rajta patina és egy-két karc, de ez a példány még így, bőven a huszadik éve után és a napi használat ellenére is tökéletes autó. Az élmény és a tudat mindenért kárpótolja őket, hiszen a kopřivnicei autógyártás 102 éve alatt alig 90 ezer Tatra személyautó hagyta el a gyár kapuját. 1999-ben aztán végleg bezárult a világ utolsó léghűtéses, far(közép)-motoros luxuslimuzinja után.

Talán jobb is így, hiszen könnyen lehet, ma már valamelyik óriáskonszern konfekcióját gyártaná a történelem harmadik autógyára. Ehelyett csöndben, de emelt fővel távozhatott a számára már szűk és szürke színpadról.