Sandero
A Sandero nem akkora újdonság, mint a Thalia, kapható már nálunk pár hónapja – de így, az olcsó családi farossal együtt kipróbálni mégis nagy élmény volt. Amikor átültem a Thaliából, nagyot csalódtam: a Renault sebességmérője 250 km/h-ig skálázott, a Daciáé meg csak kétszázig. Szóval ez egy lassabb autó.
Viszont a fordulatszámmérőn immár van piros mező (az új Thaliáén nincs, és a Loganén sem volt, ennyivel is kevesebbe került a gyártása: elég volt egy számlap a benzineshez és a dízelhez). 6000-nél szabályoz le az 1,4-es, 75 lovas benzines – a Sandero egyelőre ezzel vagy a 90 lovas, 1,6-os benzinmotorral kapható. Az árlista elég egyszerű: az Ambiance nevű olcsó kivitel a kisebb motorral 2,15, a nagyobbal 2,3 milla, a Laureate pár extrával megtoldva 2,32, illetve 2,47 millió forintba kerül. Amivel én mentem: klímás 1,4-es, rádióval: úgy 2,6 milla.
Tessék megfigyelni: immár a legolcsóbb Thalia olcsóbb a legolcsóbb Sanderónál. Nőtt a Dacia presztízse a cégen belül.
A Sandero sokat fejlődött a Loganhoz képest. No nem méreteiben lett nagyobb; az ötajtós kasztni csak 320 liter csomagteret kínál a fél köbméteres Logan után. A hátsó üléssorban is feltűnően kisebb a lábtér, mint a lépcsős hátú elődben volt. De dizájn, megjelenés, hangulat terén nagyot lépett előre a Dacia.
Például nem olyan büdös. Nincs az az átható olcsó plasztikszag, mint a Loganban volt. Az első ajtókárpitok sokkal kifinomultabbak, a csíkos üléskárpitanyagok szépek! Immár nem a könyöklőbe vájt résbe illesztett ujjakkal kell becsapni az ajtót, van rendes behúzófogantyú. (Elöl. Hátul maradt a vájat.) A kormány is szebb lett, ugyanaz, mint a Thaliáé. A csomagtérajtót pedig műanyag fogantyúval lehet becsapni – a Thalián nem sikerült kialakítani ilyet, ki tudja, miért.
Vezetni ezt is kellemes: a könnyű, egyszerű autó élénken reagál a gázra, fékre, kormányra egyaránt. A 75 lovas, nyolcszelepes motor viccesen gyenge, de annyira élvezettel pörög fel gázadásra, olyan szép hangja van, hogy még az autópályás 120-as emelkedőket is meg lehet neki bocsátani.
Persze a Renault azért nem hagyta, hogy a kifejezetten csinos, a Thaliánál, sőt, az új Cliónál is kellemesebb, látványosabb, finomabb megjelenésű Dacia túl jó legyen. Sok részletében érthetetlenül, indokolatlanul primitív; még mindig nem nőtte ki mostohagyerek státusát.
A legfeltűnőbb hátrány a Thalia után, hogy zajosabb. Az elvileg sokkal halkabb kis benzinmotorral is. Autópályán a motorzaj (140-nél négyezret forog a főtengely, és nem is titkolja) versenyt üvölt a széllel, a rádiózás, beszélgetés száz felett kihívássá válik.
Még mindig nincs integrált rádiója, egy márkázott Blaupunkt küzd a zajjal. A feláras könyöklő az első ülések között zörög, csattog, az áruházunkban különbeket kapni olcsóbban. A klímakonzol pedig – és ez az egyetlen ilyen elem a Sanderóban – még csúnyább, mint a Logané volt, kifejezetten gusztustalan. A bowdenes gázpedál pedig folyamatosan birizgálja, csiklandozza a talpamat; ilyet vagy egy évtizede nem éreztem új autóban.
Melyik kéne?
Egyelőre mindenképp a Thalia, de nem mert nagyobb, hanem mert csak abban van rendes motor. Ha viszont a Sanderóban lenne egy normális benzinmotor, vagy megkapná a 85 lovas dízelt, nem biztos, hogy a Renault komforttöbblete és nagyobb raktere el tudná homályosítani előttem, hogy mennyivel szebb, vagányabb is a Dacia formája.
Ja, és az, hogy 1310, meg hogy Ceausescu, fel sem merült bennem a Sanderóban ülve. Úgy tűnik, egy korszak – legalábbis számomra – a Sanderóval végképp véget ért.
