Vegyünk egy mind valósabbnak tűnő összevetést: van kétmillió forintunk egy Opel Vectrára. Ki is szemeltünk egy jól kistafírozott példányt a kifutófélben lévő, tehát akciós árú darabok közül. És ekkor kiderül: nem ad hitelt a bank. Maradjunk annyiban: van autóra kétmilliónk.
Amikor az ember mindenféle egyszerű népekről, óriási szegénységben élő szerencsétlenekről lát beszámolókat a Discoveryn vagy a Natgeón, szinte sosem a szomorúság jön át a képeken. Ha nem konkrétan afrikai vagy indiai éhezőkről szól a riport, akkor nehéz sorsukkal küzdő, de általában vidám embereket látunk. Közben pedig innen-onnan hallunk milliárdosokról, akik, miután elvesztették vagyonuk egy részét, öngyilkosok lettek. Ezek szerint a pénztől abszolút értékben nem lesz jobb az embernek; mindegy, honnan indulunk, a lényeg, hogy kicsit lehetőleg mindig jobban éljünk. Ami viszont egyértelmű: ha vissza kell lépni, arra egyszerűen nincs felkészítve az emberi agy.
Pedig mostanában már sokan érzik a visszafogások előszelét, és rövidesen - ahogy egyre nehezebb lesz hitelhez jutni - sokakat egész meglepően arcon vág majd a recesszió. Például az olyanok, akik kiszemelnek maguknak valami jó kis autót, és nem túlságosan pofátlan, mondjuk huszonöt százaléknyi befizetésre elegendő pénzzel a zsebükben elbattyognak a szalonba, a biztos tudatban, hogy aláírt megrendeléssel jönnek ki onnan. Majd kiderül: nincs hitel.
Mit tesz ilyenkor az ember? Például ha mindent elolvasott az Opel Vectráról, tudja, hogy jó tágas, van rendes szervizháttere, és már a motort is kinézte a Népítéletek csillagjai alapján : a dízelre sok a panasz, ám az 1,8-as legrosszabb ítélete is három és fél csillagos. És ráadásul a jól felszerelt, közel hétmilliós autót az Insignia felbukkanása óta alig ötmillióért adja az Opel, ez sem utolsó szempont. Ott áll az 1,8-as Vectra befizetőjével a kezében, mint egy elolvadt szappanpisztolyt szorongató bankrabló. A szerepcsere alaposan megzavarja. Tegnap még megbecsült, drága kuncsaft volt, ma kölcsönért esedező olcsójános. Pedig kéne az autó, hiszen a másikat már elvitték.
Első felindulásában átmegy a használtautós részlegbe, hátha talál a két misijéért valami tűrhető Astrát. Erre kiderül: megkímélt Vectra C-t is kap. Nem pont olyat, amit kiszemelt, eggyel régebbi kiadást, még a szögletes lámpákkal, de akkor is, egy jónak tűnő, nagy, 2005-ös Opel. A motor is egynyolcas, benzines, ezen még változó szelepvezérlés sincs, emiatt talán megbízhatóbb is. Kell ezen gondolkozni?
Majd most jól megnézzük. Kértünk az Opeltől egy új Vectrát, ami a közelgő Insignia miatt most nyomott áron hozzáférhető a kereskedésekben. Valamivel kevesebb mint ötmillió forint, világos bézs belső, metálpiros külső, bőrkormány, fedélzeti számítógép, kétzónás klíma, multifunkci kormány, alufelnik – szép darab. Hogy ma valaki zsebből kiperkáljon egy ilyet? Ahhoz betonba öntött munkahelyének kell lennie.
Itt van viszont a másik. Alig három éves, kétmillió forintnál picit többért. Szintén a bizonyított egynyolcas van benne, viszont akkora a kilométergyűjteménye, amivel egy gyakorlott pedofil már serdülő fiúkat tudna felcsábítani az ötödik emeleti garzonba. 185 ezer km, és a helyzet csak fokozódik. Nem is ugyanaz a szint, mint az új, a piros, hiszen ebben olyan halálszürke a belső, amitől azonnal zárlatos lesz az agy.
Ijesztően műanyagos tapintású az ijesztő műanyagból készült kormány, a klímaberendezést nevezzük inkább mezítlábas légkondinak, nincs itt semmi digikijelzés, meg sztereóvezérlés, ilyenek. A kerekeken műanyag dísztárcsák takarnak mezei lemezfelniket, a szín pedig tökéletesen belesimul egy latyakos februári délutánon készült kaszásdűlői paneltájképbe.
Eminnen a kétmillió forint kacsingat, amonnan a két és félszerese piroslik, fájdítva a szívet. De ugye, ki tudja, meddig lesz még meg az a jó kis könyvelői állás, egy kis szürkeséget hajlamos elnézni az ember a hitelmentességért. Pláne, mert ez kombi, ami nagyjából megkétszerezi az értékét, hiszen a Vectra puttonyosa az egyik legjobb ma ismert teherhordó személyautó. És igazából a konkrét példánnyal nincs is semmi baj.
Mentünk gyorsan, lassan, feszegettük ujjal a burkolatokat, ráhajtottunk fekvőrendőrre az engedélyezettnél messze nagyobb tempóval, forogtunk körforgalomban, ültünk előre, hátra, kapcsolgattuk a gombokat – a réginél nagyjából nem láttunk kopást a másikhoz képest.
Most akkor rom, vagy nem rom? Lapozzanak.
