Amíg nem jöttek ezek az újfajta váltók, mindig azt hittem, szeretek kapcsolgatni. Rajtam nem fogott semmiféle automata, a robotizáció sem. A H-sémás kapcsolgatás feltétlen híve voltam. Aztán vezettem egy Passatot DSG-vel. Aztán egy másikat. Most meg jött ez a Powershiftes V50 a Volvótól. Én meg forgatom a köpönyegemet.
Ha nagyon leegyszerűsítjük: váltó nélkül egy autó vagy fel tud menni a hegyre, vagy sík terepen nagy sebességre képes felgyorsulni. A kettő egyszerre nem megy. Ha van egy akármilyen egyszerű, kétfokozatú váltónk, választhatunk: az egyik fokozatban fel tudunk kaptatni a dombra, a másikban el tudunk jutni messzire, épeszű időn belül. És persze kell még egy kuplung is, részben hogy el tudjunk indulni, részben pedig, hogy váltáskor el ne törjenek mindenféle vasak odabent. Egy rakás nyűg.
A legtöbb autóvezetőnek fóbiája van a kuplung-váltó maffiától. A kezdők rettegnek tőle, a nők nem szeretik, a taxisok elfáradnak tőle, Amerika pedig jó ötven évvel ezelőtt egy emberként úgy döntött: inkább zabálja le a gatyájukat az autójuk, de ne kelljen vele gépészkedni.
Soha nem volt vitás, hogy az amerikai szisztémájú bolygóműves váltóval, hidrodinamikus kuplunggal vannak bajok. A hagyományos váltós autókhoz képest nagyobb fogyasztás, kisebb teljesítmény – e kettő garantált. És aki szeret sportosan vezetni, azt általában idegesíti, ha a váltó a kanyar közepén elkezd kapcsolgatni.
Már a harmincas években születtek olyan váltók, amelyek a középutat keresték a teljesítményzabáló, önfejű automata és a fárasztó, odafigyelést igénylő mechanikus szerkezetek között. E korai cuccok egyike a kuplungolás, a másik a váltás feladatát vette át a vezetőtől, a teljesen robotizált szerkezetek csak a kilencvenes években jelentek meg, mert azokhoz már kellett számítógép. Az elmúlt tíz évben kiderült: ha gép működteti a hagyományos váltót, annak sosincs jó vége. A visszakapcsolások még csak-csak mennek, de felváltáskor az ilyen kocsi hosszú időre meg-megtorpan. Emelkedőn, csúsztatott kuplunggal felaraszolni sosem szeret, ha hirtelen ki kell gyorsítani, utál kettőt visszakapcsolni, de a sima visszagangolás sem mindig megy neki flottul.
Ezért voltam én eddig a kézi váltó megingathatatlan híve. A gépészkedés nem zavar túlzottan, sokszor kifejezetten szeretem, a bal lábam is bírja a kuplungolást, cukorból sem vagyok. Viszont utálom, ha felesleges dolgok miatt többet fogyaszt a kocsim, még jobban utálom, ha folyamatosan azt érzem: bénázik az automatika, magam jobban csinálnám.
Aztán vezettem egyszer egy DSG-váltós limuzin Passatot. Majd egy kombit is. És arra gondoltam – ez bizony jóságos. Most pedig kaptam egy Volvo V50-es tesztautót, amiben a váltó a lényeg, és az tényleg szuper.
Kicsit rátérek a V50-re, hátha valaki nem ismeri még, ráérek később a váltótervezők lába nyomát csókolgatni. A Volvo C30/S40/V50/C70 modelljei ugyanabba a népes családba tartoznak, amibe a Fordék saját Focusa, C-Maxa, S-Maxa, Focus CC-je, illetve a Mazda 3-asa és 5-öse is illik. Ezek az autók némi karosszériaalakítgatástól, futóműhangolástól, egyedi belső és külső kialakítástól eltekintve mechanikailag azonosak. És mind jó.
Közülük is a Volvo-féle variánsok a legdrágábbak, egyben a legcsendesebbek is. Ezekben a legjobbak az ülések, a legfinomabb a rugózás, és ezeké a leginkább letisztult formaterv.
Ha a buszlimuzinokat (C-Max, S-Max, Mazda5) kihagyjuk a sorból, valamennyi Focus-alapú autó közül talán éppen az olyan fajta a legkellemesebb társ a mindennapokra, mint a tesztelésre kapott Volvo V50 kombi. Kétliteres, 136 lóerős dízelmotorja, közel 4,5 méteres hossza, majdnem 1,5 tonnás tömege, 205 km/órás végsebessége miatt nem kell szégyellni, ha valaki belelát egy nagyobb prémiumautót – az illúzió itt, most nagyon közel áll a valósághoz.
Legyen alattam bármikor egy ilyen Volvo V50-es, elmegyek vele akárhová szívesen. Stabil, kezes, könnyed, csodásan pihentető. Ha kell, megy, ha nem, alig eszik, meg is lehet tömni mindenfélével. Jó kis kocsi. És annyira ügyesen hasznosították benne a teret, hogy az eggyel nagyobb S60-os tulajdonosai is irigykedhetnek.
Mondjuk, ennél a kétliteresnél az 1,6-os dízelt azért jobban szeretem: nem sokkal gyengébb, viszont jóval kulturáltabb. A kétliteresnél az ember lába alatt rezegnek a pedálok, alapjáraton kicsit olyan, mintha vastag szivacsba burkolt ütvefúró rázogatná őket. Gyorsításkor pedig nagyon is ott van a kisfurgonhang. Nem drámai a helyzet, de a kisebbik dízel sokkal kellemesebb. Ez viszont megy, majdnem annyira, mint valami jobb benzines. Ja, és még egy nyűg: a csodás formai elem, a lapos, lebegő, Bang & Olufsen-jellegű középkonzol csúnyán nyomja az ember térdét, főként, ha kanyargós úton kénytelen kitámasztani rajta.
Bang & Olufsen
Akit nem érdekel a hifi, annak csak valami kretén név, akit érdekel, annak általában a legdizájnosabb akusztikai cuccok jutnak eszébe a dán gyártó nevéről. Húzott alumínium előlapok, minimalista design, álló lemezjátszó, szuperlapos, szuperszéles erősítők – egy Bang & Olufsen termék mindig kilóg a többi közül. És elég drága is.
Pedig amikor Peter Bang és Svend Olufsen létrehozta elektronikai cégét, egyszerűen csak jó cuccokat szerettek volna piacra bocsátani. Amelyek ügyesek és jól szólnak. A fura kinézetű készülékek egyszerűen azért születtek, mert a cégnek soha nem volt belső formatervezője, és sokáig ugyanaz a Jacob Jensen tervezte az összes készüléküket. Jensen eredetileg az első svéd iparművészeti iskola tanára volt, majd saját stúdióját megalapítva készített egy következetes, évtizedekre előremutató, fejleszthető, egységes formatervet hifiberendezésekre a General Electricnek. A GE nem fogadta el, ez lett később a Bang & Olufsen hifik stílusának irányadója. Ismernek önök GE hifiberendezéseke ma? És B&O-t? Ugye, hogy fontos a design?
A Bang & Olufsen első terméke a fali konnektorba dugható rádió volt, Eliminator néven. Érdemes tudni, hogy addig a világ szinte összes rádiókészüléke óriási akkumulátorokról üzemelt. A kivételes minőségűnek tartott rádiók után szintén átlagon felüli televíziókat készített a cég, és persze elég hamar megtalálta az utat a hifiiparba is.
Az ötvenes-hatvanas években, talán még a hetvenes évek elején is a B&O a nem szabványos, forradalmi technológiákban kereste a lehető legmagasabb hangzási reprodukió lehetőségeit. Aztán formatervei miatt iszonyúan híres lett, igazából a Jacob Jensen-stílus emelte ki a márkát a masszából. Bár mindig is tisztességes, előremutató hifiket készített, a Bang & Olufsen eszközök nem annyira jók, mint amennyire a high-end termékekhez igazított áruk sugallja. Gyönyörűek. Szépen szólnak. A mellbevágás elmarad. Éljen a design.
