Wartburg 353 tartósteszt

Mindkét félnek igaza lehet, hiszen egy másfél éves Subaru Impreza légkondicionált utasteréből valóban rémálomnak tűnnek a 353-assal eltöltött évek, ám a tipikus mai használónak többet ér, hogy a derék Varnyúval még élemedett korában is fel lehet húzni egy családi házat, s közben fillérekből megúszható a relatíve folytonos üzembentartása.

Korán kaptam sokkos kiképzést wartburgológiából. '74 őszén könnyekben úszva el kellett adnunk a két évvel azelőtt újonnan vett, húszezret futott állólámpás Mercedesünket (ez volt az egyetlen értéket képviselő tárgy a birtokunkban, máskülönben hó közepétől zsíros kenyér és paprikás krumpli volt a koszt) édesapám betegsége miatt. Másfél hónappal később kiderült, hogy az öregem mégis vezethet, s az egyetlen családi autó, amire még az albánok Holdra szállásának tervezett ideje előtt felvettek rendelést a Martinelli téren (hetvenezerért), az a Wartburg volt.

Pechünkre még az év decemberében megjött az értesítés, hogy a kocsit átvehetjük a csepeli Merkur-telepen. Noha jobban jártunk, mint a hajdani T-Ford vevők, hiszen nem fekete, hanem legalább fehér volt az egyetlen szín, amiből választani lehetett, s mi ráadásul a tolótetős, rádiós, dönthető üléses de Luxe kivitelt kaptuk, a baj ott gyökerezett, hogy már '74 végén elkezdték szállítani a tárcsafékes első futóművel szerelt 353W sorozatot, ami nemcsak hogy szebb volt belül, de enyhe lassításon túlmenően valóban meg is lehetett vele állni.

No és az az első találkozás... A sok egyforma kocsi közül odamentünk ahhoz, amelyikről úgy tűnt, még aznap ki tudják halászni a többi közül. Beszálltunk, megcsapott a Deutsche Reichsbahn couchette-wagonok Karipol-tisztítószaga.

Becsaptuk az ajtókat - s ott helyben majd' szörnyethaltunk. BBEENGGGG!! - szólalt meg fejünk felett ezer decibellel a mennyei lavór: a vibráló pléhhang oly soká zengett az utastérben, akár a lakótelepi ajtó dörrenése szombat éjjel kettőkor.

Azonnali kíméletlen ellenszenvet éreztünk szerencsétlen autó valamennyi csavarja iránt. Amikor ötödszörre vittük vissza a szervizbe két hengerrel (egy ízben Kalocsáról kínlódtuk haza, a lyukas AC-pumpa volt a hibás) két napig utaztunk nyitott tetővel, mert egyszer az életben ki szerettük volna próbálni milyen a síbeda-fíling, de utána senki sem tudta becsukni a fedelet.

Apám meggyűlölte a kormányváltót, mert soha nem vette be a rükit, majd összetörte az elejét, mert esőben nyoma veszett még annak a rágógumiba hajtáshoz mérhető fékhatásnak, ami napos időben megvolt - úgy döntöttük, eladjuk. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor már csak egy kis kékes füstgomoly emlékeztetett arra, hogy valaha a miénk volt.

Jó tíz évvel később, kamasz koromban azonban éppen ellentétes hatás ért. Az első saját kocsi a körben Pákó barátomé lett: a kicsikét már akkor is fruttinak számító tizenkétezer forintért vette, delfinkék-fehér volt a színe, huszonhárom évet hagyott már maga mögött, s természetesen még nem a kocka, hanem a púpos generációból származott. Az a hely! Az a gyorsulás! Ahány ezerkecske, ezeröcsi és ezerharcsa Zsigát lenyomtunk vele a lámpánál!

Poszt-mutálós hangon, pelyhedző bajusszal, a self-made man kifejlett önbizalmával ordítottunk belőle kifelé a csillogó verdákban feszítő kisfiúknak - "Pappaattója, mi???!!!" Ahogy az a Wartburg negyedikben felszaggatta magát az Istenhegyi úton! Állat volt.

Egy kicsit értettünk már az autószereléshez, s amikor olyan hibák jöttek elő, mint anno apám ex-kockájával, pillanatok alatt, fillérekből megjavítottuk. Persze a váltó, annak valóban rettenet volt a kezelése, de a Wartburg bírta a gyűrődést: sokat mentünk vele, iszonyúan gyilkoltuk és nagyon élveztük.

Alapvetően kétütemű-ellenség vagyok, de nem tudom nem szeretni a típust - megcsapott a szele és kész. Lényegében erről szól a Wartburg-tartás: ha szereted a kihívást, nincs sok pénzed, és van legalább minimális technikai érzéked, az út szélén kicseréled bármelyik fődarabot a legközelebbi tanya udvaráról előásott cserealkatrésszel (ár: két csomag cigi), oszt' hajtasz tovább, nem is biztos, hogy lassan. Ha viszont a villanykapcsoló kicserélése gondot okoz, ne csapj fel wartburgosnak, mert apróbb hibák gyakran előfordulnak.

A Honecker bosszújának is nevezett autó ma tipikusan festőlegények, lecsúszott értelmiségi családok, micisapkás öreg taták transzportjaként szolgál - de persze sok lökött, szimpatikus arc is ilyen géppel nyomul. A kocsi előnye, hogy a zsírkrétától a vízben oldott széntablettáig szinte bármilyen üzemanyaggal elmegy - csak 2T olajat kell beletölteni kenésnek. Ezt sokan ki is használták egy időben: amikor olcsóbb volt a benzinnél, hígítóval etették a kocsit, ami nehézkesen, de azért tovarángatta a 353-ast.

Ezeknek a trükkös tömeggyilkosoknak kellett volna direktben a műszerfalba kötni a kipufogót - sajnos előbb fordultak volna fel a bűztől, minthogy észrevették volna, milyen fullasztó a cucc. Persze a Wartberger a jó öreg pacsuli MOL-keverékkel sem egy Nina Ricci, nem véletlen, hogy a közlekedés többi szenvedő résztvevőiből aki teheti, minden erejével megpróbálja lenyomni a négytrabantnyi anyagot eregető, mobil tüdőrák-gyárat.