A ráncfelvarratlan elődöt annak idején azzal adtam vissza: józan, használható autó, jó dízelmotorral, aki mást nem vár el a családi kocsitól, annak jó választás lehet. Csak hát ott a piacon az elragadó Scénic! Az új, kicsinosított Zafira svájci próbaútján rám tört a déja vu: józan, használható autó, jó dízelmotorral. Csak hát ott van a piacon a Scénic mellett immár a C4 Picasso és a Mazda 5 is.
Sajnos rossz volt az első benyomás. A zürichi reptér gyengén megvilágított parkolójában elsikkadtak az ügyesen átrajzolt vonalak, a sokkal harmonikusabb, markánsabb arc, az összetettebb far, a szebb fényszórók. Két dolgot vettem csak észre: hogy milyen teherautósan laposan áll a kormány, és hogy milyen kényelmetlenül domborodik alattam a vezetőülés.
De hát innen szép nyerni, és az új Zafira az új kis dízelmotorral sokat is tett ezért a tesztúton. Ha nem kínozzuk, országúton, sztrádán elképesztően csendes és kellően erős, a hatfokozatú váltóval a forgalom – különösen a békés, szabálytisztelő svájci forgalom – tempója könnyedén tartható. Padlógázra se lesz hangos a motor, csak csúf vartyogásba fog, éppúgy, ahogy a nagytesó, a kétliteres dízel. Egyedül emelkedőn (akár kis emelkedőn is) elindulva kívánna az ember több, sokkal több nyomatékot. Mert fáj, ahogy ég a kuplung, fuldoklik a motor.
Ha már lendületben vagyunk, súlyosan klattyan a hatfokozatú váltó karja – kilóg ugyan a lóláb, a szerkezet működése nyilván szándékosan, mesterségesen nehezített, de a hatás így is imponáló. A vaskos kormánykerék alatt a rásegítés is csekély, a Zafira azt sugallja: nem affektáló francia, hebehurgya olasz, de komoly német gép vagyok! A masszív váltó mellett már értelmet nyer a lapos kormányszög is: ez kérem busz, a családi transzporter, apa elöl nem élvezkedik, hanem dolgozik a családjáért.
Viszont sajnos a futómű is inkább buszos, mint személyautós. A hirtelen kormánymozdulatokat nem jól tolerálja, az ilyesmire válaszul ideges billegésbe, hullámzásba fog. De minek is rángatnánk a kormányt egy buszlimuzinban, inkább csak dőljünk hátra, játsszunk a rádióval és élvezzük az utazást. Ez megy is azoknak, akik hátul ülnek. Apunak kevésbé.
egyenes hátam. A döntőtárcsát meg nem lehet elérni
Az alapmodell deréktámaszos ülése szörnyű volt. Cseppet sem görbe, világéletemben daliásan tartott hátam nem tudott felfeküdni a támlára, akárhogy tekergettem a gerinctámasz kis gombját. Mintha sámliról kéne vezetni. A támla nagy gombját is tekergettem, persze, ami újabb káromkodásokra adott okot. Lehetetlenül hátra tették, kézfejemet szűk résbe szorítva tudtam csak elérni.
És akkor ott van még a kellemetlen, végállásban nem maradó elektronikus indexkar, a szintén elekronikus ablaktörlőkar, az átgondolatlan, gombokkal és tekerentyűkkel és tekergethető gombokkal ötletszerűen megszórt középkonzol, a nehezen átlátható logikájú hifivel és gyári navigációval. Meg a mindössze egy, elérhetetlenül mélyre süllyesztett pohártartó, a könyöklő alatt. Kár érte. És kár Apuért.
Mert a család többsége alighanem örömmel megszavazza az új Zafirát. Kompakt egyterűhöz mérten (az Astrára épül) nagyon tágas a hátsó traktus, nem reklámduma, tényleg elfér benne hét átlagos felnőtt. A leghátsó ülések persze kemények és rövidek, de se a fej nem ver be a tetőbe, se a térd a középső sor támlájába. És a Zafira hátsó részének tervezésénél az Opel nagyon-nagyon figyelt a részletekre.
Bepattintható, szabadon áthelyezhető kampók kis síneken, szatyroknak. A középső üléssor alá tolt, ott rögzített csomagháló. A leghátsó sor övreteszeit nem egyszerűen csak lefedték egy takarólemezzel, de ez a lemez felpattintás után áthajtható, a másik oldalon is rögzíthető. A használaton kívüli övek csatja kis résbe szorítható, hogy ne zörögjön. Hanyag a gazdi, nem szorította be a csatokat? Akkor megfogja őket egy kis mágnes, biztos, ami biztos.
