Ez még csak az első nap, de nagyon zorall volt. Túlélőtúránk bővelkedett útkeresésben, egyszer csúnyán megszívhattuk volna, röffentettünk kerti traktort, földbe süllyedt Ferrari-motort találtunk, főztünk a tóparton és csapattunk a lőtéren. Ez így, egy napra nem is rossz, pláne, hogy közben megtettünk isten tudja hány kilométert helyenként szügyig sárban és rock'n rollban.
Most pedig itt ülünk a bezárt Némettanya mellett a hegytetőn és hallgatjuk a párás-zsíros csendet, miközben őzek mászkálnak tőlünk pár méterre és szagolgatják kíváncsian a gázolajos kannát. A komfortzónát elhagyni mindig jó, ettől érezzük embernek magunkat, oda se neki, hogy büdösek és koszosak vagyunk. Ja, és az autó is egyben van még, bár a citromos sör nem lesz elég. (Hopp, jut eszembe a szilva... egy pillanat.)
A reggel úgy indult, hogy a GSM-antennát kitoltuk a tetőre (elég erős mágnese van, egy alkarnyi gally bírta csak leverni egyszer), az antennakábelt szigszalaggal rögzítettük az üvegtetőre (nem egy terepjárós fícsör, de most – az autóban fekve - felnézve a csillagos eget látni azért nem egy rossz dolog) és kézügybe helyeztük az invertereket, az adatkábeleket, a hús hűtőtáskájának kábelét, a zenét, a laptopot, az innivalót és a térképet, na meg valami rágcsát, a mobilnet-router is az üvegtetőn landolt, a végén úgy néztünk ki, mint Farkas Berci és Kubaszov egy felborult Szojuz-trenazsérban, annyi kábel lógott rajtunk.
De mentünk-haladtunk, Tárnok mellett letértünk a földútra és attól kezdve csak akkor merészkedtünk aszfaltra, ha nem volt más választás. Őszinte sajnálatunkra sok helyen lezárt utakba futottunk, pedig látszott, hogy a sorompó mögött ott kanyarog hívogatóan egy jó kis poros dűlő vagy szántóföld melletti lépkedős. De nem volt mit tenni és bár Stump Andris ellátott minket erővágóval, lakatot vágni nem fogunk, magánterületre nem megyünk be, inkább kerestünk másik utat. Ezért is tartott este tizenegyig, amíg elértünk a Bakony alá (pontosabban bele), itt vertünk tanyát, hogy holnap megnézhessük az első úticélt.
Én már jókor reggel (miután a gyógyszertárban még Algoflexet tankoltunk) felhúztam a vattaúj túrabakancsot, hadd szokja a lábam és viszont. Alig 14 ezer forintos mivolta ellenére meglepően tűrhető volt még így, nyers állapotában is, egyáltalán nem fájt benne a láb, bár az is igaz, hogy nem sokat gyalogoltunk.
Pedig közel volt a gebasz, mert az Isztimér-Hétházpuszta közötti felvonulási útvonal (ez állítólag a nehéz haditechnikának fenntartott út, valójában széttúrták már a traktorok) egy sártenger volt, ugyanis a lombok miatt alig sütött oda nap és legalább negyven centi magas bakhátak futottak benne párhuzamosan. Amivel még mindig nem lenne baj, ha szárazak lennének (futottunk bele ilyenbe a nap folyamán valahol Székesfehérvár fölött), de a sáros bakháton az utcai, 19 colos Pirelli nem fog semmit. Ráadásul öntisztuló képessége is elég gatya, ezért minél tovább erőltetjük, annál inkább lesz slickgumi belőle. Olyannal pedig nem véletlenül nem járnak terepen.
Dani előrement pár száz métert gyalog (mert a rest terepjárós szívja meg igazán), fejlámpával (sötét volt már), de mivel csak ilyen állapotban látta az utat, ezért inkább lefújtuk a szakaszt, és kerültünk Bakonykúti felé. Okos enged, így is elég csücskös volt az alig autónyi széles, csúszós-saras-bakhátas traktornyomon megfordulni. Szerencsére sikerült úgy keresztbe csúszni, hogy a lendület továbbvitte az X-Trailt a bakhátról (alig volt hangja), aztán egy bő gázzal kirúgtuk magunkat a sárból, bár a tető is dzsuvás lett. Ej, egy jó kis terepgumival már ez a fix 50:50 százalékos, központi difizáras hajtás is pont eleget tud.
Eléggé meg vagyunk pakolva, ül az autó feneke, a gumik sokat nem rugóznak (elég peresek), ezért nekem leginkább a sziklás terep fáj, a földutat amúgy nagyon jól kirugózza, és eddig semmit nem hagytunk el az aljáról, még egyszer sem koppant fel, ami kisebb csoda.
De túlságosan előrerohantam, mert a nap meglepetése valójában a zámolyi víztároló egyik elhagyott kis nyaralója mellett ledobva várt minket. Kiszúrtuk az útról és nem akartunk hinni a szemünknek. A nyelvezetért elnézést, de ez valami egészen szürreális volt. Ki a tulaj, és el lehet-e vinni egy kilóért, ez itt a kérdés... Egy Thema 8.32, a nyolcvanas évek olasz szuperautója. Istenem, micsoda youngtimer-ikon lenne!
Ebédünket a Csurgói víztároló partján fogyasztottuk el fél hat körül, addig tartott a döbbenetesen tápláló proteinrúd hatása, amit egy hízókúrán lévő, tréfás Decathlon-alkalmazott dobott a bevásárló kocsinkba pénteken. Itt még a tízezernyi szúnyog sem tudott minket megakadályozni egy kolbászos lecsó elkészítésében. Friss zöldségnek nincs párja, a kakaóskalács-formán összetekert szál kolbászt pedig bepusziltuk ohne pardon. Dániel natúr paradicsommal, én meg rátoltam még egy babkonzervet, aztán hajrá. Szatyorba összeszedtük a szemetünket, ezt Várpalota mellett kidobtuk egy konténerbe, azóta már csak a diszkrét zöldségszag maradt. De sebaj, majd harapok belőle, miközben átölelem a gitáromat és fejem alá gyűröm a cipőmet. Amúgy elképesztően meleg van, az előbb klímáznunk kellett, mert majd' meggebedtünk az autóban.
Ó, most jut eszembe, a Cziráky-kastély Lovasberényben pazar még így, romos formájában is. Remélem, akad egyszer valaki, aki odafent rájön, hogy nem okvetlenül a Makovecz-szerű szemreszép-fakáosz csak az érték ebben az országban. Gyönyörű hely.
Kicsiny falu nagy csodája
Már a tizenötödik században állt egy udvarház a lovasberényi Cziráky-kastély helyén, melyet az egész települést birtokló Buzlai család építtetett a mostani kastély bal oldalának helyén. Az épület a török hódoltság idején nagyrészt elpusztult. Később, a tizenhetedik században több szomszédos településsel együtt egy Habsburg tábornoké lett ez a terület is, ahol nem csak a romos udvarházat építették újjá, de az előtte álló kápolnát is felhúzták. Végül 1730-ban, 45 ezer forintért vásárolta meg a Cziráky család, majd több generáción át építették tovább, alakították át a belső tereket és az ezernyolcszázas évek elején készült el a képen is látható, klasszicista főépület. Az utolsó nagy átalakításban még maga Ybl Miklós is közreműködött, és 1943-ban a család kései leszármazottja Cziráky László renováltatta az U-alaprajzú kastélyt, elsősorban belülről.
Ehhez képest az épület ma gyakorlatilag egy rom, amikor hétfőn ott jártunk, egy teremtett lelket sem láttunk a környéken, pedig Lovasberény nincs messze Székesfehérvártól. Fájdalom, hogy ezt kell mondani, de a kastélyról szóló honlapon árulkodó jel, hogy a legutolsó bejegyzés 2012-es. A Cziráky kastély amúgy tényleg Lovasberény büszkesége lehetne. Az épület tulajdonosa a Műemlékek nemzeti gondnoksága, mely a Nemzeti Erőforrások minisztériumához tartozik, van gondnoka is, egy egyesület próbálkozott is mindenféle programokkal látogatókat csalogatni a helyre. Most is van mód a látogatásra, szerintem nézzék meg, amíg még áll.
Ja, és persze a várpalotai lőtér elég király. Miután a Dacia Dusterrel előttünk felmenő őrszemélyzet biztosított minket, hogy nincs baj, amíg az úton maradunk, neki is vágtunk. Persze belefutottunk egy sorompóba, közel a vezetési ponthoz (vagy mifene az odafent), de már vártak, és az ablakon kiszólva igazítottak irányba. Legalább négy méter széles, sima, kavicsos, sodrós, kemény földút... lefelé Várpalotáig nagyon tommimakinen.
Most pedig lelövöm a motort, ami eddig az inverteren keresztül töltötte a laptopot és a routert (ja, az autógyártók nincsenek igazán felkészülve arra, hogy az autóBAN alszik valaki), hogy egy jóéjtsörrel átadjam magunkat ennek a csodás, friss levegőjű és megérdemelt szundinak. Fárasztó volt, de remek, holnap támadunk, aztán irány a következő cél. Nincs közel.
A túráról készült összes cikkünket megtalálja ezen a linken.
