A világ legjobb bringája. Lehetne, ha...

Amikor legutóbb bringáról írtam, érdekes olvasói levelet kaptam. Ezt itt:

Ha a magasröptű beszélgetés a képen nehezen értelmezhető, itt a leirat:

Edmond: Igen. 600ezer Ft egy bringáért sok.

Én: nem.

Edmond: Az olyan prolik szerint mint te.

Én: :D

Nagyon remélem, hogy Edmond ezt az anyagot nem olvassa, mert vélhetően nagyon felhúzná magát, hogy a Specialized Stumpjumper ST Comp Carbon 29 bringa 985 ezer forintba kerül (épp leárazták 1,3 millióról). Dallamos név, meg kell fejteni: a Specialized, mint gyártó, talán a Mercedesnek feleltethető meg a bringás világban. Van nála egzotikusabb, drágább, különlegesebb bringákat készítő cég, de a fősodorban ők a csúcs. A Stumpjumper a típusnév, 1981-ben ezzel a névvel jelent meg a cég első, szériában gyártott hegyi bringája. Ma a Stumpy a cég legsokoldalúbb gépe: a trail és az enduró kategória között mozog. A Carbon a szénszálas vázanyagra, a Comp a belépő szintre utal, az ST – short travel - a rövid rugóút, a 29 pedig a kerékméret jele.

A név ugyan ad útmutatást, de a Stumpy-t bekategorizálni lehetetlen. Ez a konkrét ST egy trail bringa, azaz a puszta szórakozásra van, könnyed terepezésre, élvezeti jellegű tekerésre szánják. Viszont az ember vehet Stumpy-t nagy rugóúttal, lapos villaszöggel, és akkor már bőven az endurósokkal zúzhat együtt, ráadásul mindegyik változatot megvehető 27,5-es vagy 29-es kerékkel is.

Az ember bringás egyedfejlődése próbálkozások végtelen sora. Pár héttel miután elkészült az első rendes bringám, feltettem egy vastagabb gumit, 2,4-est a 2,25-ös helyett, és sokkal jobb lett. Oké, akkor mehet fel a 2,5-ös. Ettől megint jobb lett, de már lettek hátrányai is, például alig bírtam tekerni. Ugyanígy a kormány: eleinte egy 680 milliméter széles csővel mentem, aztán beugrott a 750-es seprűnyél, ami új világokat nyitott meg, utána meg a 800-as, ami még jobb volt, de mindig elakadt egy fában, ami fáj. Eljátszottam ugyanezt rugóúttal, fékkel, meg nagyjából minden perifériával. A rengeteg próbálkozás arra volt jó, hogy szép lassan megtanultam, nem mindig a túlméretes a jobb, én például alkatilag nem egy rombolóval tudok igazán jót bringázni.

És akkor itt a Stumpy ST, ami egy elég filigrán bringa. Rugóútja elöl 130, hátul alig 120 milliméter, lassan a cross country versenybringáknak is több van. Vékonyka, 2,3-as gumik, alap Sram fékek és váltás, a Fox Float Ryhthym 34 villa és a Fox DPS rugóstag is a futóműgyártó belépőmodelljei a kategóriában. A felszereltség és árazás viszonyát nézhetjük onnan, hogy más gyártóknál ugyanezeket az alkatrészeket 300 ezerrel kevesebbért kapjuk meg, és csak a Specialized feliratos vázról kell lemondani. Meg nézhetjük onnan is, hogy elképesztően jó úgy, ahogy van.

A varázslat egyértelműen a vázban van, tökéletes a villaszög, megfelelő a láncvilla hossza, elég alacsony a középcsapágy, és mindez azért tűnik fel, mert nem tűnik fel. Volt Specializedem, meg az évek során ki is próbáltam párat, és valahogy öt méter után mindegyik olyan volt, mintha évek óta azon ülnék. A fejlesztési verseny a kerékpáriparban legalább olyan erős, mint az autóknál, de a Specialized ezzel emelkedik ki a gyártók közül: a folyamatos útkereséssel. Övék például a BRAIN, ami egy olyan rugóstag-túlfolyó, amit a lengővilla végére tesznek, benne egy hangolt szeleppel. Amikor az ember teker, a szelep zárva van, a hátsó futómű nem mozog, nem nyelődik el az erő, viszont ha ütés érkezik a talaj irányából, a szelep nyit, és elkezd dolgozni a rendszer. És tényleg bitang jól működik.

A Stumpy-n ilyen nincs, ez csak simán egy döbbenetesen jól kitalált váz. Elérhető belőle alumínium is, de ez most egy szénszálas változat. Meg mertem volna esküdni, hogy fekete, de amint fény éri, elkezd világítani a kék réteg a lakkozás alatt, az tényleg megállítja a pillanatot. Szép, nem túltolt, ízléses az egész, az aszimmetrikus tagbefogatás meg szimplán menő. A futómű FSR, vagyis a Speci megszokott, fékfüggetlen megoldása, azaz a féknyereg és a hátsó tengely nem a lengővillán, hanem a támvillán kap helyet, így fékezésnél csak minimálisan befolyásolja a mozgást.

Nyilván lehet vele menni felfelé is, hiszen rajta van a Sram Eagle, ami még gyengébb állóképességgel is felsegít bárhová. Ez egy 1x12-es hajtás, azaz elöl egy, hátul 12 lánckerék van, de az első csak 34 fogas, míg a legnagyobb hátsó 50. Ezzel a kombóval akár a függőleges falon is fel lehet tekerni. Természetesen a rugóstagok kompressziója is növelhető addig, amíg már nem mozdulnak be, így nem vész el a tekerésbe fektetett erő, és van dropper is. Ezzel a nyeregmagasság szerszám nélkül, a kormányról állítható, tekerésnél kitolva, lejtőzésnél leeresztve, ahogy igazán kényelmes.

Tényleg őrület, mekkora veretést lehet vele rendezni lefelé, kíváncsiságból még azon az ösvényen is végigküldtem, ahol régebben a downhill-bringámmal jártam. Helyenként ugyan lehetett érezni a rugóút végét, 13 centi hamar elfogy, de a 29 colos kerekek olyan hatékonyan gördülnek át, hogy tényleg olyan dolgokra képes, amit addig csak nagyobb rugóutas, de kisebb kerekű bringákkal csináltam.

És elképesztően agilis, tényleg. Olyan helyeken lehet befordítani, mint egy BMX-et, sosem éreztem vele szűknek az erdőt, csak egyszer dobtam el, egy rézsűs leléptetőn, ott is csak azért, mert annyira elkezdtem bízni benne, hogy végül nem tudtam összeszedni. Néhány nap után eljutottam oda, hogy tényleg nem kell több, tulajdonképpen a Stumpjumper az egyik – ha nem a legjobb – bringa, amivel valaha mentem.

Minden végigfűzött ösvény maga volt a katarzis, amikor fent voltam a hegyen, egy percre nem kérdőjeleztem meg, hogy a bringa megéri az árát. Viszont, miután hazaértem, letámasztottam, és kiment az adrenalin, elgondolkodtam. Hajszál híján egy millió forint belépő Sram alkatrészekért? Tényleg? Nehéz megideologizálni, főleg, mert akármennyire is erős maga a váz, a perifériák tulajdonképpen méltatlanok, a féket egyenesen bűn felrakni egy ilyen kaliberű bringára. A Sram Guide R még jól is hangzik, hiszen mindkét nyereg négydugattyús, elöl 200 milliméteres a tárcsa, minden adott, hogy működjön. Aztán mégsem. Nincs például nyomáspont, nem jól adagolható, és a legrosszabb, hogy nem is fog különösebben jól. A Nagy Kevély Pilisborosjenő felett azért messze nem egy Csomolugma, de mire egy meredekebb ösvényen leértem a gerincről a hegy lábáig, már csak reménykedtem a megállásban. Ez a fék még egy fele ennyibe kerülő bringán is kevés lenne.

A váltónál nem ilyen egyértelmű a helyzet, nehéz eldönteni, hogy hangolási, vagy gyártási hibáról van szó, de nem tudtam úgy kimenni tekerni, hogy ne kelljen állítgatni. A Sram NX ebben a kategóriában szintén alsó polcos terméknek számít, de valahogy sosem sikerült megtalálni azt a beállítást, ahol pontosan vált, és nem dobálja a láncot, pedig harcoltam vele. A legviccesebb az volt, amikor síkon tekerve, egy váltás után egyszerre dobta le elöl és hátul, ami már csak azért is vicces, mert a narrrow-wide lánctányérnak pont az lenne a dolga, hogy még láncterelő nélkül se történhessen ilyen. A Stumpin viszont van láncterelő, tehát még legalább ezt is le kellett szerelnem, hogy visszategyem a láncot.

És az amúgy zseniálisan eltalált geometriájú váznak is vannak kreténségei. Ott van például a SWAT box, ami mint ötlet, tök jó: ha már a váz alsó csöve eleve egy durung, nyissuk ki, legyen belőle tároló. A kulacstartó alsó konzolját lepattintva férünk hozzá az üreghez, amiben elfér: tartalékbelső, defektjavító, pumpa, szendvics, tehát tényleg hasznos. Viszont, ha apró holmit tennénk bele, az simán lehullik a középcsapágyhoz, és csak a bringát össze-vissza forgatva férünk hozzá. Az egész megelőzhető lenne egy pár filléres műanyag lemezzel, de akár valami rugalmas hálóval is, ami nem engedi szétgurulni az apróbb dolgokat.

Ennél lényegesen fájóbb, hogy egész könnyen beakad az ember lába a rugóstag kompresszió-állító karjába. Többször furcsa volt, hogy olyan furán kemény volt a hátsó futómű, amikor leértem az ösvényen, eleinte betudtam a feledékenységemnek, egyszerűen elfelejtettem kinyitni a tagot. Aztán a sokadik ilyen esetnél tűnt fel, hogy nem év vagyok trehány, csak akkora a kompresszió állítókarja, hogy könnyedén át lehet lökni térddel, ha az emberen még valami térdvédő is van, akkor végképp nem kihívás. Ha a saját bringám lenne, a második napon sikított volna a Dremel.

Ezek olyan dolgok, amelyek ilyen árképzés mellett nem lehet némi szemforgatással elintézni. Két út van: az egyik, hogy az ember benevez az alumínium vázas Stumpjumper Compra 750 ezer forintért, a féket a dobozból való kivétel után a harmadik másodpercben flexeli le, és vesz rá valami jót, a másik a váz megvásárlása külön, aztán építkezés. Hajlok rá, hogy kész bringaként az alu változat éri meg, de csak ha találunk olyan szerelőt, akinek van idegrendszere a váltóhoz.