Bemutató: két új Opel-dízel - 2015.

Most képzeljék el: ott van az ember egy gyönyörű országban, ahol még soha nem járt, viszont szeretett volna. Az Opel-utak mindig jól szervezettek, és valamiért úgy alakult, hogy valamennyi sajtóút közül az opeleseken a legcukibb a személyzet, szépen a seggünk alá tolnak egy tesztautót, és isten velünk, mehetünk a dolgunkra. A dolgunk jelen esetben, hogy Dublin mellől széltében átkeljünk a szigeten, kis északi kitérővel érintsünk egy érdekes ír tavat, majd délre befussunk a nyugati parti Limerick közelében található tópartra, ahol olvasóink gyakorlatilag a kedvünkért rendeztek egy Parkoló Parádét IMMT  néven.

A szigeten átívelő úthoz a Mokkát választottam. Kényelmesebb lett volna az Insignia, de egyrészt szeretem a Mokkát, másrészt nem vagyok biztos, hogy a vezető kényelmesebben ül egy Insigniában, harmadrészt jobban érdekelt az új 1,6-os dízel. Vezettük már persze tavaly, ezért is tudtam nehezen válaszolni a kérdésre, miféle sajtóútra is megyek, hiszen sem a Mokka, sem az Insignia nem új, de még a két új dízel egyike sem. Hanem bizony Írországba utazhatok, ahol még nem voltam, viszont nagyon érdekel, ráadásul egy csomó magyarral találkozhatok, akik már keletiautós klubot is alakítottak, és azzal kecsegtetnek, hogy valódi ír gulyással meg magyar rendszámos Daciával várnak minket. És hogy miért érdekelt jobban a két dízel közül a kisebbik?

Mert elnevezték. Ez az, amiben Európa nagyon el van maradva Amerika mögött, ahol még az egyes automata váltóknak is neve van, nem is akármilyen. Hanem mondjuk Hydra-matic, meg ilyesmi, semmitmondó, de jól hangzó. A kézműipart és a manufaktúrákat Európában (na jó, meg Indiában és Kínában) találták fel, de a futószalag meg a futószalagon termelt áru profi értékesítése Amerikában kezdődött. És marketingben igazából Európa szerintem le van maradva. Komoly főhajtás illeti az Opelt, amiért ezt a teljesen normális 1.6 CDTI-t elnevezte Whispering Dieselnek. Suttogó Dízel!!! Hogy mióta vártam már valami ilyesmire!

Nem konkrétan arra, hogy egy dízel suttogjon a fülembe, hanem hogy a kötelező, az újságírók irányába tolt rizsán túl végre Európa marketingesei is megcsinálják a házi feladatot, és olyan eszközöket is bevessenek, amik nem kerülnek pénzbe. Mert a suttogó dízel egyfelől nyilván nem suttog. Amikor például reggeli előtt kiszaladtam a jeges esőben a szálloda parkolójába, hogy kivegyem a Mokkánkból az este benne felejtett telefonomat, valamennyi tesztautónak járt a motorja, talán hogy mire az újságírók beleülnek, kicsit erotikusabban suttogjon. Na, az a 20-30 Mokka így kórusban inkább emlékeztetett egy illegális Gap-varrodára Srí Lankán, mint magányos rezgő nyárfára a tóparti 2-es Beaufort-ban. Nem is kell, hogy suttogjon, épp ez a marketing lényege: egyszerű, eladható üzenet, rezsicsökkentés meg a bankok elszámoltatása.

A sajtótájékoztató után persze megkérdeztem az Opel globális dízelkalibrációs igazgatóját, hogy is kell érteni a suttogást, és mik a konkrét decibelek. Dr. Helmut Kelat csodálkozott, hogy nem láttam a prezentáción a szlájdot, és még egyszer behozta a kivetítőn. A grafikonon az egyes fordulatszámokhoz tartozó hangerő decibelben, a vékony, kacskaringós kék vonal pedig felfelé megvastagítva egy centiméternyi világoskékkel: a vetélytársak hangja. Nem valami egzakt, de még mindig precízebb, mint a benchmark vibration. Az új, mérföldkő-szerűen kis vibrációjú 1.6 CDTI (egy mérföldkő ugye, kurvára nem vibrál) nem hagyott nyugodni, és tudtam: hiába jegyzeteltem szorgalmasan, azért két grafikonról csak nem maradtam le. Megkérdeztem tehát Dr. Kelatot, mi a vibráció mértékegysége. Viszonylag sokáig gondolkozott, végül azt mondta, ez nagyon bonyolult dolog.

Oké, nekem be is jön ez a fajta mérnöki őszinteség, úgyhogy végül kiöntöttem a szívem a doktornak. Az Opel formaterveit régóta nagyra becsülöm, a futóműveik elképesztően jók, és kiváló motorokat gyártanak, főleg annak fényében, hogy az Opelek vezetési élménye és fogyasztása annak ellenére egészen elfogadható, hogy vagy két mázsával nehezebb a katalógus-tömegük, mint a konkurenseké. És ha rendesen lemérlegeljük őket egy vastelepen, további két mázsára derül fény. Mikor fejezi be az Opel, illetve a GM a spórolást a nagyszilárdságú acélokon? Ezen a ponton a végig kellemetlenül körülöttünk havasibertalanozó közösségi médiás Opel alkalmazott közbekottyantotta, hogy mert sok az extra! Dr. Kelat arcán csak egy éjszakai GPS-pont felett elsuhanó sztratoszférarepülőgép árnyaként suhant át némi férfibánat, majd kis gondolatösszeszedési szünetet követően azt mondta, várjuk ki Genfet, ott olyat mutat be az Opel, hogy azon majd inkább álmélkodás lesz, mint károgás.

És tudják, mi a legjobb a Suttogó Dízelben? A mérnök végigmutogatta nekem, milyen megoldásoktól lesz halkabb az új motor még láncos vezérléssel is, de igazából tudjuk, hogy az új dízelek egyszerűen csak halkabbak. Persze, dolgoznak a halkításon is, de a zajszint csökkenése valójában az NOx-kibocsátás visszafogásának a mérnökök számára is váratlan mellékhatása. A nitrogénkibocsátást a tavaly szeptembertől hatályos Euro6 vitte le drasztikus mértékben – a korábbi tíz évben két tized körül volt az érték, most 8 század. Ha pedig erre (is) optimalizálnak egy motort, az olyan átalakításokkal jár, amiktől halkabb lesz, és kész. Ezért is tisztelet az Opel-PR-nek, hogy így elneveznek egy váratlan mellékhatást. Az autóértékesítésben minden lecsorgó labdát be kell verni, mert a kis gól ugyanannyit ér, mint egy félpályás bomba a felső sarokba. Az 1.6 CDTI hangjával nincs semmi különös, ha akarom, halkabbnak tűnik, mint egy konkurens kisdízel, de magától senki nem venné észre a különbséget, főleg, hogy nem hoztak valódi konkurenseket az összehasonlításhoz.

Az Opel jelenlegi navigációja viszont grafikon nélkül is tutira benne van a három legrosszabban. Megszoktam már, hogy minden navi szar. A Google-navi a legkevésbé rossz, de az ugye, csak online működik, vagy kell egy kicsit molyolnunk a mentéssel. A saját autómon-motoromon Garmint használok, ami nem vész, csak ahhoz képest köznevetség tárgya, mennyire nagy a céges arc. Aztán jönnek a különbözőképpen, de nagyjából egyforma mértékben idegesítő gyári autós navigációk a Mazda viccgyűjteményétől a Toyota stand-up comedyjén át az európai mókamanókig, de ilyet, mint az Opel, senki más nem tud. Nem is tudom, mi idegesít benne a legjobban. Hogy az enter gomb egy gyűrű, amit nem lehet egy ujjal benyomni? Hogy nincs négyirányú kurzormozgatás, hanem ezzel a gyűrűvel kell soronként végigtekerni a kurzort egy QWERTY-billentyűzeten? Komolyan: a QWERTY-t azért találták fel, hogy könnyű legyen gépelni, de így minden világok legidegesítőbbje. Törlés és visszalépés gomb nincs, azokhoz is külön végig kell tekergetni valamennyi soron. Mert van ugyan back gomb, de azzal a teljes menü egy korábbi pontjára lépünk vissza.

Bocs, Opel, még nincs vége. Későn szól, illetve jelez. Ha behajtunk egy körforgalomba, ötből kb. két esetben behajtás előtt fogalmunk sincs, melyik kijárat lesz a miénk. Idegesítő módon variálja a képkivágásokat, és ha magunk nagyítanánk-kicsinyítenénk az átkozott gyűrűvel, egy-két kattanásnak soha nem engedelmeskedik, csak ha nagyobbat tekerünk rajta. Hiába akartunk volna csak kisebbet zoomolni. Igen, még mindig van: ha eltévedtünk miatta, mert gyakran a kereszteződéseket is későn jelzi, nem tervez újra, vagy legalábbis nem mutatja, hanem megyünk szépen egy jelöletlen úton. Gyakran pedig annyira eltéved, hogy az utat is mezőnek jelzi, percekig. És ha beírjuk, hogy Ballina co Tipperary, és magától fel is ajánlja, a célegyenesben derül ki, hogy tök más helyre vitt, így késünk végül bő két órát az írországi magyar autóbuzi kolónia parkoló parádéjáról. Utólag is köszönet, hogy melegen tartották a bográcsban az ír gulyást.

Tanulság: ha valami nagyon előnytelen tulajdonságunk van, ne mutogassuk. Az Opel táblafelismerő rendszere például olyan hatásfokkal működik, hogy a balkormányos, kontinentális rendszerű Mokkában simán felismeri a fordított, ír rendszer szerint táblákat, még azokat a sebességkorlátozókat is, amik helyi szokás szerint valamiért akkorák, mint egy zsömle. Éjszaka is. Elképesztő. Szóval jó a motor, bizonyos elektronikai segédek, a futómű is oké meg a beltér is rendben van, bár amikor Ferihegyen beültem egy nyolcéves E Merci-taxiba, majdnem sírtam, hogy úristen, de kényelmes és finom autó. De akárhogy is, ezzel a navigációval valamit tenni kell, és további intézkedésig legalábbis eldugni, beteget jelenteni, elterelni róla a figyelmet.

Az Adam annak idején szintet ugrott azzal, hogy nem is a gyári cucc navigál, hanem a saját telefonunk, az autó csak a képernyőt adja. Imádtam ez elvet: a szórakoztató elektronika, a mobiltelefonok világa sokkal gyorsabban fejlődik, mint az autók a hatéves modellciklusokkal, de aztán az Adam Rocks bemutatójára már kezdett összekuszálódni a rendszer: a hardvert adó LG platformot váltott, és közben az iPhone 6 is kijött, szegény kis Opel pedig sem Androiddal, sem iPhone-nal nem működött rendesen. Ez most nem az új platform, de az egész napos 500 helyetti bő 700 kilométerünk után még Dublinban is úgy eltévedt, hogy a végén az órám iránytűjét vezetés közben nézegetve sikerült visszatalálni a szállodába. Plusz a navigátoromat is sikerült rávenni, hogy tanulmányozza a papír térképet.

Végül két és fél óra késéssel megérkeztünk, tényleg volt ugrálóvár, vagy száz ember, érdekes autók, emberek, akiket jobbára csak trollnevükön ismerünk, marhapörkölt és ír gulyás. Trabis Bandi eladó egy Sparban, nyolc éve él Limerickben, és még mindig számon tartja, hogy édesapja 1983-ban vette első Trabantjukat. Egy jobb Trabant manapság nálunk 150-200 ezer forint, a tréler Írországig 5-600 euró. Háztól házig 1200 euróból megáll. A papírozás egyszerű, mert az ír okmányirodában úgy néznek a trabantosra, mintha ufóval közlekedne, és lássuk be, igazuk is van. Viszont 30 éves kortól veteránnak számít az autó, nincs sanzonbizottság, mint nálunk, aki az eredeti könyöklőket és lengőkarokat kajtatná, nehogy véletlenül jól járjon egy öregautós. Tehát ennyi, plusz be kell lépni egy veterános klubba, ami az itteni magyarok esetében leginkább a Nenagh Classic Car Club,  ezen belül működik az Eastern Bloc Riders. Utóbbiról mondhatnánk, hogy ez a magyar szekció, de nem: van már ír klubtag is, Cían, aki egy kék Trabanttal jött, saját bevallása szerint őszinte állapotban. Az Eastern Bloc Riders egyébként már odáig jutott, hogy még a júniusi nagy találkozójuk előtt májusban megrendezik Írország első veterán challenge rallyját – eldugott cuccokat kell koordináták alapján megtalálni.

Krisztián hét éve van kint, gyárban dolgozik, otthon is szeretett volna már egy Ladát, de soha nem volt rá pénze. Magyarországról van ez is, egy évig várt a szállítással, mert nem volt még szállító. A főautója egy Nissan Almera – nagyjából egyébként így néz ki egy magyar emigráns Írországban. Semmi extra, csak az a normális, kispolgári élet, ami Magyarországon ma totálisan esélytelen; egy lakás a családnak, egy átlagautó szaladgálni, és egy szerelem-Lada, garázzsal. Nem is nagyon akarnak hazajönni, hiszen ha már beilleszkedett az ember, kellemesen megél, de hazatelepülni anyagilag nonszensz. „Bemegyek egy ír autóalkatrész-kereskedésbe, kapok megszakítót, kondenzátort, gyújtáselosztót – vagy Angliából hozzák egy nap alatt. Lengőkart még nem próbáltam, de legfeljebb ott az Ebay, minden van.”

Adó a köbcentire van, Márk (2005 óta él kint) például azért cserélte le két éve a 300 ZX-et, mert arra a köbcentire évi 1800 euró az útadó. Ez már a fájdalomküszöb felett van, pedig Márknak jó melója van, valami számítástechnikai izé, a konkrét munkakör egy komplett angol mondat, support biztos volt benne. Az ír gazdaságot még mindig a számítástechnika viszi, Márk szerint folyamatosan sok IT-s állás van, és még a válság mélypontján sem volt probléma munkát találni. Ő sem tervez hazajönni, épp házvásárlásban van.

Sándor Erdélyből jött, gumis-futóműves műhelyben dolgozik, de hivatalosan, hangsúlyozza, mert állítólag az terjedt el a kinti magyarokról, hogy a ház előtt barkácsolnak, full svarcba'. A legkisebb motorral kiadott W124-es Mercijét tuningolta egy kompresszorral, ami Írországban nem para: műszakin be se néznek a motortérbe. Az írországi magyarok egybehangzóan állítják továbbá, hogy az írek a hátsó kereket egyáltalán nem centrírozzák, mert az nem üt. Szerkesztőségi futóműmérnökünk, Bandi erre már itthon helyeslően is bólogatott, hogy tényleg nem, de hát most miért vonnánk meg azt a kétszer 600 forintot szegény futóművestől? Szóval a gépházat nem piszkálják, a felnikkel sem szaroznak, de ha dísztárcsa van az autón, automatikusan buktatnak, mert nem látják, van-e benne kerékcsavar. A biztonsági öveket is mind be kell csatolni, mert honnan tudná a vizsgáztató, hol a csat. És nagyjából ennyi, ha ez megvan, jó eséllyel átmegyünk.

Az írek olyanok, mint a magyarok, mondják a srácok, miközben kapkodva tömöm magamba az ír gulyást (elég jó), amikor épp nem egymást fúrják, depressziósak, vagy szokás szerint az önsajnálat legmélyebb bugyraiban siratják Trianont és gyűlölik az idegent. Inni nagyon tudnak, de nem sajnálják magukat történelmi alapon, pedig volna miért. A hangerő spontán emelkedéséből arra következtetek, hogy a legjobban a Szeretett Vezető kúrta fel a kinti magyarok agyát, amikor két éve azt nyilatkozta, hogy a kalandvágyból kivándoroltakat hazahozza majd a Túró Rudi, a marhapörkölt meg a vörösbor. Mind szinte kórusban mondják, mindez Írországban is van, azzal a különbséggel, hogy ott a marha a legelőn éli életét, ezért egy marhapörkölt ott fele idő alatt készül el és kétszer finomabb.

És persze az írekről azt sem árt még tudni, hogy nem szívesen kísérleteznek az ételekkel: Limerickben volt lengyel és osztrák pékség is, de néhány hónap után bezártak, mert az ír inkább a saját, nem különösebben édes süteményeit fogyasztja. Zoli, aki pék, vitt is be hazulról francia krémest és zserbót, hátha, de too sweet-verdikttel rögtön kimoderálták az ír kollégák.

Se kakaós csiga, se semmi.

Az időjárással kapcsolatban többféle értékelést is hallottam. Az egyik elmélet szerint simán lehet itt motorozni, elvégre erre a találkozóra hárman is motorral jöttek, és ez a gyakori eső, hát ez igazából semmiség. Meg sem ázol rendesen, és már vége is van. Az biztos, hogy a sok felhő, a közöttük át-átkandikáló nap és a sok zöld igen fotogénné teszi Írországot. Na és a másik időjárás-elmélet, hogy van ez az aprószemű, szélhordta eső, az Irish mist, ami viszont néhány perc alatt alsógatyáig eláztat. Hogy mikor, melyikben volt részünk, nem tudom megítélni, de mire nagy nehezen legyűrtük a gyári navi ármánykodását, és betaláltunk volna a városba, már este 9-re járt, és olyan hulla voltam, hogy már nem volt kedvem kocsmát tesztelni. Remélem, jövünk még.