2015.09.21. 16:34
A reggel mindig izgalmas egy olyan helyen, ahová az ember vaksötétben érkezett éjszaka.

Bár iszonyatosan fáradtak voltunk a több, mint 1200 kilométeres út után, de a kötelesség nem engedett, így a tartalomgyártás vége fél kettőig elhúzódott, amikor szó szerint elaludtunk, laptoppal az ölben. Ami többek között már csak azért sem kellemes, mert az ember arra riad fel, hogy lángolnak a heréi, de egyáltalán nem álmodja az egészet.

Na mindegy, ettől függetlenül reggel az eső utam az ablakhoz vezetett és minden pontosan olyan volt, ahogy azt az éjszakai szerpentinezés végén elképzeltem. Méregzöld a vászon, olyan sűrű és magas fenyőkkel teli erdők mindenütt, hogy nem látni át rajtuk és ebben a hullámzó, zöld tengerben itt-ott színes rongyként ledobva apró falvak, szürke szalag köti össze őket, keskeny, de sima, kanyargós utak. Hideg van, talán 7 fok, de a levegőt harapni lehet és finom dér csillan meg a ház előtt parkoló Marea amorf testén. Roland Subaruja kicsit lejjebb parkol, mivel este nem akartuk elállni teljesen a kocsibejárót, miután kipakoltunk.

Méghozzá vendéglátóink privát garázsába, amit teljesen természetesen felajánlottak e célra, hiszen tudták, miért jövünk és azt is, hogy hozunk egy rakás cuccot (hiszen csak a négy szerelt kerék is sok helyet foglal): rutinos vendéglátók, nekünk viszont jól esett ennyi kedvesség. Mondjuk azt nem értettük reggel, hogyan lehet fejenként 28 euróból ezt a mindent kihozni ilyen szinten, de nem forszíroztuk és áldottuk a Nordschleife.hu-s Bertalan Mikit, aki a tippet adta. Tisztaság, jó net, külön szobák és remek konyha Kottenborn csendességében: erre volt szükségünk. A Booking.com amúgy tele van jobbnál-jobb szálláshelyekkel a környéken és nem biztos, hogy érdemes a létező legközelebbit kiválasztani, hiszen az időt egy ilyen Touristenfahrt-napon nem az utazás viszi el, hanem a várakozás. Mint minden nyíltnapon a világon.

Persze lényegében a környék minden kis faluja hasonló és nyilvánvalóan mindenki nagyon ráállt a Nordschleifére, hiszen egymást érik a szállók, privát apartmanok és bérházak, kajáldából, vendéglőből pedig annyi van, mint égen a csillag. És persze a sok-sok szuvenír-shop és miegymás, ami egy kisvároshoz (Adenau) kell.

És mindez egyáltalán nem drága, nem lengi körül tömény lehúzás-szag. Nem tudni, hogy a németsége miatt vagy egyszerűen csak így kristályosodott ki az évek folyamán, de ez lepett meg minket a leginkább. Ami egy ilyen Nordschleife-kirándulásban sokba kerül, az az üzemanyag. A mi költségvetésünk csaknem felét is az teszi ki. Idefelé jövet kiszámoltuk, hogy a legköltséghatékonyabb megoldás a repülővel vagy vonattal ideutazás, majd egy gyors autóbérlés. Egy Twingo RS vagy Clio RS tökéletes mindenre, ami itt csak egy kezdővel történhet.

Adenauban – ami tényleg csak pár perc – hatalmas adag falafel-tálat kapunk nyolc euróért, még én sem bírtam betermelni az egészet, pedig ha éhes vagyok, akkor eszem és nincs stop. A hírhedten drága benzinkúton 10-20 euróért lényegében bármilyen pólót vagy sapkát megkapni, a Nordschleife-matricák is baráti áron mennek és naná, hogy veszünk magunknak.

A pálya melletti Devil's Diner volt a leghúzósabb hely, de ez már tényleg nyolc méterre van a palánktól és nagyon amerikai. Ott 10-15 euró egy jó adag kaja, a reggeli szitáló esőben és hűvösben azonban remek hely egy jó, meleg kávéra.

Mivel a Nordschleife még ebben a BTG-konfigurációban is 18,1 kilométer hosszú, így a négy körért elkért 100 euró sem húzós nagyon. Pláne, ha pálya-kilométerre számoljuk át. Ráadásul ez itt a Nordschleife és a legendáriumon túl ez a pálya nagyjából a legnagyobb flash mind közül, amin valaha megfordultam. Hogy miért, arról Bandi ír ezekben a percekben éppen, de sokat beszélgettünk róla és biztosak vagyunk abban, hogy ilyen élmény és ilyen vonalvezetés, kombináció-cunami sehol a világon nincs. Ja, természetesen tetszőleges számú kört nem csak a jegyirodában, hanem mondjuk a benzinkúton is lehet venni. Ugyanazt a kártyát kapjuk, amit hozzáérintünk a beengedő kapuhoz és már mehetünk is. Öt eurót dobnak rá a száz eurós árra a kutasok.

A jegyvásárlásnál amúgy a kutya meg nem nézte, hogy van-e nálunk jogosítvány vagy nincs, aki itt reszkíroz és koppan, az tisztában kell, hogy legyen azzal: a Nordschleife Touristenfahrt idején német autópályának minősül és minden, ami ott tilos, az tilos itt is. És persze úgy is szankcionálják. Lehet, hogy a trükközés tízből kilencszer bejön, de ha egyszer nem, akkor simán lesittelik az embert. Szóval senki nem trükközik, legalábbis nem láttunk slickgumis pályagépet vagy túl hangos autót egyet sem. A maximum az olyan R888-as gumi volt, mint amin mi mentünk. A szabályzat ugyan tiltja a videó- és fénykép készítést az autóban, de ilyenkor ez sem izgatja a pályabírókat: mindenki autójában volt legalább egy kis kamera és persze az okostelefon, amin valamelyik köridőmérő szoftver futott.

Aki szpotterkedni akar, annak nem kell mást tennie, csak pár euróért megvenni a jó minőségű térképet, amin aprólékosan be van jelölve minden parkoló, ahonnan a fotók és a Youtube-videók többsége készül. Azt már csak halkan mondom, hogy pl. a Brünnchen-saroknál lényegében az autóból egyenesen a szalagkorláthoz szállunk ki. Olyannyira, hogy akár rá is ülhetünk, ha merünk.

Summa-summarum, a Nordschleife nem csak a pálya miatt zseniális, hanem azért is, mert az egész környék ráállt a benzinvérűek kiszolgálására. Van százas benzin mindenhol, sok-sok műhely, egészen olcsó, ugyanakkor minőségi szállláslehetőség, rengeteg gumis, remek úthálózat és elfogadható árak. Emiatt egy percig sem érezzük magunkat átverve, még akkor sem, ha történetesen éppen át vagyunk.

És ez megadja az alaphangot piszkosul.