Az a baj az újsütetű demokráciákkal*, hogy nincs mélyen gyökerező bürokráciájuk. Nem ismerik az üdvözölés útját, miszerint például az autóst ott fejjük, ahol tudjuk. Továbbá túlságosan liberálisak, ugyanúgy-ugyanannyiért eltűrik az egyliteres japán törpét, mint az ötliteres ausztrál vadállatot.
Barna régi cimborám. 40 alatti,
családos, két gyerek, feleség. Belefogott sok mindenbe a boldogulás
érdekében. Legutoljára garázsában autókat szervizelt, eközben
járművekkel seftelt. Aztán egyszer csak betelt a pohár, megunta a
robotért járó egy helyben topogást, pénzzé tette mindenét, és
felkerekedett. Meg sem állt Új-Zélandig, ahol az élet habostorta és
fenékig tejfel, a kerítés kolbászból van, és persze sült galambok
szállnak az ember szájába. Ha nem is egészen ez az igazság,
mindenesetre azonnal kapott munkát (autószervizben, mellette pedig
járművekkel seftel), a gyerekek iskolába járnak, pár év, és
ugyanolyan jogú tagjai lesznek az ottani társadalomnak, mint a
korábban érkezettek. Igaz, beszél angolul.
*Új-Zéland hivatalos államformája alkotmányos monarchia. Uralkodója
a brit király/királynő, aki szegény régóta kirakatbábu, tényleges
befolyása birodalmának semelyik tagjának egyetlen alattvalójára
nincs.
Adminisztráció, vagy amit annak csúfolnak
Ahogy fentebb említettem, hősünk idehaza autókat vett, kipofozta és
eladta őket.
Nem mindig sikerült a 15 napos átírási határidőn belül lebonyolítani
a bizniszt, sem olyan eladót találni, aki hajlandó volt biankó
adásvételit kiállítani. Mivel szép nagy
Audikban utazott, az
utóbbi időben előfordult, hogy az átírás több lett volna, mint
amennyiért vásárolta.
Új-Zélandon nem lesz törvényen kívüli.
9,20 helyi dollárért kerül a nevére az autó. Ez nagyjából 1500
(azaz egyezer-ötszáz) forint, ráadásul bármely postán vagy
vizsgabázison percek alatt elintézhető. Értik, ugye? Postán vagy
vizsgabázison. Amik megvannak, nem kell közepes falvakban tucatnyi
aktatologatónak irodát építeni/bérelni. És eltartani az átlag
állampolgár számára eleve iszonyodással kimondható nevű okmányirodát.
Ahová nem kell drága nyomtató drága biztonsági papírral, mert nincs
forgalmi. Se valahol a közbeszerzés titkos bugyraiban kiválasztott
nyomda, a törzskönyv előállításához. Mert az sincs. Se hozzá akkora
apparátus, amiről Kafka álmodni sem mert. Eredetiségvizsgálat szintúgy
ismeretlen arrafelé. Piha, hogy képesek nyugodtan aludni a vásárlók?
Milyen korszerűtlen. Érdekes, mégsem nagyobb a munkanélküliség, mint
errefelé.
Fizetni kell valami adófélét, 51 és fél dollárt (7000 uszkve 7500
Ft), negyedévente.
Egységesen, Marutitól Dodge Viperig (!). Nincs viszont kötelező
biztosítás - és ahogy emberünk mondja, baleset is alig. Fura, lehet,
hogy az anyagi felelősség erősebb visszatartó erő, mint a
személyes?
Barna itthoni nagy szívfájdalma a motorszám mániákus nyilvántartása
volt. Igaz, hogy már rég megvannak a kereskedelmi forgalomban kapható
eszközök az adó-, illeték- és biztosítási díjcsalásra a tuningkitekkel,
ennek ellenére biztos, hogy mi leszünk az utolsók, akik megszüntetik
ezt a felesleges intézményt. Ja, most vígan csereberél autóbuzi
autószerelőnk, mivel
sem ezt, sem a fényezés színét nem tartják nyilván. Milyen
hülyeség, ugye?
Képzelje, megunta a nagypapától örökölt foszöld Trabiját, és a
korszellemnek megfelelően a nagy zene és a harsány látványelemek
beépítése mellett lila csíkos narancssárgára fújná. És az ostoba
új-zélandiak ezt mosolyogva tűrnék, ahelyett, hogy új forgalmit és
törzskönyvet kellene kiváltania. Vagy szétcsobbant a motorja, és
történetesen akadna egy másra nem használható donor, ugyanazzal a
blokkal. Ott már esik is bele. Itthon is, csak az átépítési engedéllyel
járó tortúra helyett inkább a régi számát kocogtatják bele.
Kell-e mondanom, hogy a benzin litere kétszáz forint? Vagy hogy a
gázolajat 140-ért mérik? Pedig Új-Zéland gazdasága nem a kőolajra
támaszkodik. Igaz, hogy
a dízel személygépkocsikra ötezer kilométerenként 160 dollár (kb. 23
ezer Ft) pótadó rakódik. Ennek oka a szállítás szándékos olcsón
tartása. Azért ez is mekkora ostobaság, pont a legtöbbet fogyasztó és
futó járműcsoport élvez kiváltságokat. Bezzeg nálunk a súlyadót még az
elméleti raksúly felére is kiróják. Különös, a személyautó-tulajdonosok
mégsem tekergetik az órát. Nem tétel, nekik.
Közlekedés Új-Zélandon
Barnáék a déli szigeten táboroztak le. Itt nincsenek vulkánok,
helyette alpoknyi a hegyvonulat, és a táj még mindig nagyrészt
érintetlen. Az alföldi gyerek romantikája a szédítő ormok iránt. Az
ország alapterülete 270 ezer négyzetkilométer, lakossága a négymilliót
sem éri el. A távolságok ezért nagyok, amit a mobilitásra vágyók
jellemzően gépkocsival hidalnak át.
Vasút volt, 20 évvel ezelőttig, amikor is az állam elpasszolta a
kasszát csapoló intézményt. Be is zárták rögvest, legalábbis a
menetrend szerinti személyforgalmat felszámolták. Távolsági buszok
akadnak, a helyi tömegközlekedés is erre épül. De elvétve, jogosítvány
és autó nélkül bénaságra kárhoztatott az új-zélandi polgár.
Ennyi lakosnak felesleges kiterjedt autópálya-hálózat. Van valami
csonka kezdemény a közel millió lakosával messze legnagyobb város,
Auckland mellett, a többieknek a
kétsávos, a hegyek miatt igen kanyargós, de természetesen tükörsima
utak jutnak. Dugók esetleg a reggeli és délutáni csúcsban vannak,
de ne tessék itthoni anyázásra-dudálásra-furakodásra gondolni. Ha
elfogy valamelyik sáv, már korábban a megmaradóba sorolnak. És
bármilyen fura, így a gyorsabb, mert nem kell megtorpanni a végén
tolakodó gyökerek miatt.
A sebességkorlátozást betartják, egyáltalán, a jóindulat és az
előzékenység az úr, a hazai "védekezem a támadások ellen"-stílussal
szemben. Ahogy mondja Barna,
a 650 km-es Auckland-Wellington utat úgy tették meg, hogy talán
három autó előzte meg őket, de ők maguk sem többet. Ismerve
emberünk itthoni hozzáállását, ez a csodával határos. Az óvatosság
nemcsak a kötelező biztosítás hiánya miatt tanácsos, a hegyekben a több
száz méteres szakadékok mellett nemigen van szalagkorlát.
Az autószerelésről, minden itthoni autótulajdonos rémálmáról
A szakma igen megbecsült Új-Zélandon. Pedig teljesen más alapokon
nyugszik, mint nálunk. Először is drága. Az óradíj 70 dollár (10 ezer
Ft) körül játszik, és a mesterek hajlamosak hosszan tökölni a
nehezebben szerelhető autókon. Így például
egy Lexus hengerfejtömítésére 14 rezsiórát kalkulálnak. Az
alkatrész további 700 új-zélandi dollár, így minden más nélkül
negyedmillió forint ki is röppent az ablakon. Ennek okán a keresztben
beépített V6-osok használt értéke igen alacsony. Ez az autó, vagyis a
nálunk GS 300-ként ismert gép úgy negyedannyiba kerül, mint itthon.
Kedvelik viszont a soros négyeseket, lehetőleg hosszában építve, amihez
röhögve odaférni.
Az autóhasználati morál is vészes. Az átlagember besétál a
kereskedésbe, előkotor valami aprót a tárcájából, csenget 25-30 dollárt
hetente, és használja a kocsit, amíg ki nem esik alóla. Olaj-,
légszűrő-, vezérműszíj-csere meg a hasonló kötelező szerviz ismeretlen
fogalom az új-zélandinak. Esetleg félévente a vizsgán javítnak valamit,
például vetetnek a szövetig kopott helyett új gumikat a tulajdonossal.
Tengelyenként kell azonos méretű, a típushoz nem ragaszkodnak. Van
olyan autó, aminek a pótkerékkel együtt öt különböző abroncsa van.
A fagy szinte teljes hiánya miatt fagyállót nemigen használnak.
Simán beletöltik a csapvizet, ami aztán hamar a hűtő
vízkövesedéséhez, dugulásához, majd komolyabb bajokhoz vezet. Hogy
megpucolnák néha? Ez nem jut az eszükbe, pedig a hegyek miatt fokozott
a hűtőrendszer igénybevétele.
És mit szeret az új-zélandi?
Hallatlanul vegyes a kép. Rengeteg a japán autó (a használt is), de
szeretik az erősen túlmotorizált ausztrál gépeket. Egyetlen kikötés az
esetek közel 100 százalékában: automata váltója legyen. A nagy, 2-4
gyerekes családok miatt
népszerűek a kombik, de még inkább az egyterűek, jórészt
összkerékhajtással. Itt az életmód része a hétvégi program,
kirándulnak, viszik a rengeteg bringát, kajakot, vonszolják maguk után
a két- és négykerekű terepmotorokat, meg persze a tenger közelsége
miatt kézenfekvő hajót.
De nem ragaszkodnak mindenáron az újhoz. Nincs abban semmi
csodálnivaló, hogy a tízéves, 3-400 ezret érő öreg dzsippel viszik le
az öbölig a 10-15 milliós jachtot.
Nem presztízs az autó, mint nálunk, ahol a négytagú, két
különnemű gyerekkel megáldott család szorong 57 négyzetméteren, de a
parkolóban feszít a szinte új BMW. Persze akadnak autóbuzik, akik
féltve gondozzák kedvenceiket, semmit nem sajnálnak tőlük. Ők vannak
kevesebben.
Nem akartunk kedvcsinálót készíteni Új-Zélandhoz. Attól tartok, jól
elvannak további magyar kivándorlók nélkül is. Csak pusztán
tendenciákról beszéltünk, remélhető liberális jövőképet ábrázoltunk.
Mármint kései leszármazottainknak.
