Négy ébren töltött nap, négyezer kilométer az úton, hideg élelem, eső, szél, és a világ legjobb autóversenye. Megérte? Naná, hogy megérte.
I. Megjártuk. Így is, meg amúgy is
Huszonnégy óra oda, huszonnégy óra vissza, huszonnégy óra ottlét – legjobb esetben is csak 33%-os az élvezeti faktor egy Magyarországról érkező Le Mans-látogatónak. És mondjunk áldást a felvilágosult németekre, miattuk legalább néhány helyen sebességkorlátozás nélkül lehet ügetni odafelé.
A franciák például szénné traffipaxolják az ember arcát a legcsekélyebb sebességtúllépésnél is. Bárhol és mindenhol. Utólag úgy tűnik, hogy a lebarnulásnak ez az egyetlen módja a júniusi Franciaországban. Annyi istenverte vizet, mint Le Mans-ban, utoljára a Katrináról való híradásokban láttam. Ronggyá áztunk, a bő három és fél nap alatt a leglehetetlenebb pozíciókban aludtunk összesen nyolc órát, a szervezetünkbe vittünk kábé egy kiló koffeint, lilára fagytunk, és csikorgósra koptattuk az ízületeket a lábunkban, annyit gyalogoltunk.
Hol is?
A Le Mans-i 24 órás versenyt idén 75. alkalommal rendezték meg a részben versenypályából, részben lezárt országútból álló Circuit de la Sarthe -on, ami a nyugat-franciaországi Le Mans városától délre található. Ez az egyik legrégebbi autóverseny a világon.
A versenyt az nyeri meg, aki 24 óra alatt a legnagyobb távolságot teszi meg. Körülbelül ötven autó versenyez egyszerre, váltott pilótákkal, jelenleg négy osztályban: van két osztály direkt a versenyre épített prototípusoknak (LMP1 és LMP2), és két másik osztály módosított utcai autóknak (GT1 és GT2). Az egyes osztályok győzteseit külön is díjazzák.
Az idei versenyt 2006 után másodszor a V12-es turbódízel Audi R10 nyerte meg, ami az LMP1 osztályban versenyez. Az autót a Audi Sport North America nevezte be, Marco Werner , Emanuele Pirro és Frank Biela vezették. 24 óra alatt 369 kört, összesen 5036,85 kilométert tettek meg: ez a Budapest–London-távolság közel háromszorosa. A többi osztály győztesei:
LMP2: Lola B05/42 (Binnie Motorsports: William Binnie, Allen Timpany, Chris Buncombe)
GT1: Aston Martin DBR9 (Aston Martin Racing: David Brabham, Darren Turner, Rickard Rydell)
GT2: Porsche 997 GT3-RSR (IMSA Performance Matmut: Raymond Narac, Richard Lietz, Patrick Long)
A versenyről élőben is írtunk a Belsőség szerkesztőségi blogon, itt olvashat el mindent , a legfrissebb poszttól visszafelé.
Hogy jó volt-e? Eszeveszetten. Életem élménye. Mi több, így a sárban röfögve, elcsigázottan, fürdetlenül ezerszer jobban élveztem, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a Rolls-Royce vitt ki, és a Mazda boksza fölötti luxuspáholyban henteregtünk egész nap, korlátlan ital- és ételhozzáféréssel, három éjszakányi francia château-ban való elszállásolással. Van, amikor az elefántcsonttoronynál jobb a dagonya.
Abból a versenyből is a zajok maradtak meg, és most is elsőre a mindent átható, kalóriadús motorüvöltés jut eszembe. 1440 percnyi, ordító, legjobb fajta géphang, meg a hozzá tartozó durrogások, a turbók sivítása, no és a gumicsikorgás.
Vacsorázás közben, sétálás közben, reggelizés közben, vécézés közben, egyáltalán, mindig. És ez nem a húszezres fordulaton gyilkolt, másfél órát némi hazardírozással kibíró, plutóniummal ötvözött titánból készült motoroké (F1), és nem is a péppé turbózott, de alapvetően mégiscsak kicsi motoroké (rali). A Le Mans-i versenyautó motorja jó nagy, és óriási elszántsággal, ám viszonylag kis fordulaton küzdi végig a távot. Csak a kisebb kategóriában, az LMP2-ben vannak kisebb négyhengeresek, azokat meg úgyse nézi senki, mert kívülről mind egyformák.
A Formula–1 a világ legjobb autóvezetőinek és legpengébb versenygépeinek az erőpróbája. Másfél órányi, milliméterekre, századmásodpercekre, tized milliméternyi esőgumi-profilokra kiélezett dráma. A rali eszement vakmerőség, a pár perces etapok alatt ezredmásodpercnyi döntésekkel, felfoghatatlan lélekjelenléttel kell leküzdeni váratlan akadályok százait.
Ha egyszerűsítünk, akkor a DTM Formula–1 kicsiben, a Párizs–Dakar rendes rali nagyban. Olyan, mint a Le Mans, (illetve az azonos nevű nemzetközi sorozat) lényegében nincs. Németországban vannak huszonnégy órás amatőr futamok , meg kis hazánkban a veteránosok ismerhetik még a kunmadarasi huszonnégy órás veteránmotor-versenyt. Nem éppen milliós nézőbázis egyik sem.
Az autóversenyzésben a Le Mans az utolsó hősies, epikus meccs. Megható. Felemelő. Végigkínlódod a huszonnégy órát, pattanások nőnek a fenekeden, tengeri szivaccsá ázol, de lélekben megtisztulva térsz haza. Esküszöm, felér egyévnyi Mária rádió-hallgatással.
Tudta-e ön?
- Le Mans-ban találták fel a pezsgőlocsolást. 1967-ben Dan Gurney és A.J. Foyt nyert egy Ford GT40-ben, 5232,9 kilométerrel. Gurney a verseny után spontán felrázta pezsgőjét és környezetére locsolta.
- Az 1955-ös versenyen történt az autósport egyik legnagyobb katasztrófája, amikor az indulás után három órával Pierre Levegh Mercedes-Benz 300SLR -je a célegyenes előtt a tömegbe csapódott. A száguldó alkatrészek és a lángoló magnéziumkarosszéria több mint 80 embert öltek meg. A verseny után Svájcban betiltották az autóversenyzést, amit csak három hete oldottak fel .
- Régen a versenyzők nem ültek autóikban a rajtnál. Az autókkal szemben sorakoztak fel, és sípszóra futottak a versenyautókhoz . Ezért van a mai napig az összes Porschén bal oldalon a slusszkulcs helye: az autóba ugró sofőr így bal kézzel indíthatott, jobb kézzel pedig már tolhatta is az egyest.
A Le Mans a legelavultabb, legtelekommunikálhatatlanabb, legmarketingelhetetlenebb, legelmondhatatlanabb autóversenysport. Senki sem ül le a tévé elé szombat délután háromkor, hogy másnap három óra ötkor, jóízűt nyújtózva felálljon a fotelből, és elszívjon egy cigit. Akkora chips nincs. Annyi sör se fér a hűtőbe. És olyan türelmes feleség Japánban sem létezik. Ezért nem is vetítik a tévében, csak szűk, megszállott rétegeknek szóló csatornákon, teszem hozzá, okosan. Összefoglalók, azok vannak róla, de Le Mans-ról beszélgetni társaságban ma hülyeség, pókhálós, sznob, elvont baromság. Nem kúl.
A média megölte Le Mans-t, mert hosszabb két zacskó sósmogyorónál, ennélfogva fárasztó. Pedig a Le Mans állat. Egy igazi népünnepély. Ugyanazt érzi ott az ember, mint amikor egy bő kétszáz lóerős, drága, fájdalmasan kívánatos, ám aszeptikus Honda Civic Type-R után átül a Karotta szedett-vedett, lyukas, üvöltő váltócsapágyas, kerítésfestékkel lelocsolt Corolla Hacsirokujába. Elfelejti, hogy még az imént súlyosan kávéra volt szüksége, viszont eszébe jut, hogy az élet szép, és hülyén vigyorog.
