Eladási átverés-tan
Sorozatunk eddig megjelent dolgozatai:
1. rész:
Váltó és a difi
Recsegő váltó? Zúgó diffi? Kattogó féltengely? Édes ajándéknak tűnik
e hibarengeteg ahhoz képest, ha az eladásra szánt autónkon
botor módon felmérjük az ép és az oxidált lemezek arányát, mely
könnyen kiadhat akár egynél kisebb számot is. Nálunk ugyanis a tipikus
szerencsétlen
a) összetört, majd agyongittelt és titkon rozsdásodó, használt;
b) korából fakadóan agyonfoltozott, majd rohadásnak indult és
kilyukadt;
c) Még az Il Ferro-matrica ragacsos lenyomatait piszokfoltként
viselő, ezért pánikszerűen eladósorba jutott új autóval jár.
Ez a hazai realitás.
Az ilferrós problémára megoldás az áruba bocsátás az AAA-nál,
bár annál, amit ott kapunk - akár pénzben, akár kedvességben - talán
jobban járunk, ha szakadékba lökjük a kocsit, és végignézzük, ahogy a
Pilis sziklái felhasítják a "No Fear" feliratot. Az a) és b) jelzésű
szörnyűségeket e cikk feladata körüljárni.
Kezdjük az olcsó, gyors sikerrel kecsegtető, viszont napokon
belül kézigránáttal visszatérő vevőket garantáló megoldásokkal. Innen
haladjunk a szemét átveréstől a sunyi félmegoldásokon át a megnyugtató,
végleges kijavításig húzódó íven. A szemfülesek meg kitanulhatják, mire
érdemes figyelni jónak tűnő ócskavasak vásárlásánál.
A legdurvábbat nem tudtam képpel illusztrálni, arról csak
autószerelő barátom, romtákolásban hű társam, Karesz mesélt. A
rendszerváltás táján vizsgaállomáson dolgozott. Egy idős papa a
Moszkviccsal beállított az időszakosra. Elkezdték szurkálni az alját,
egyszer csak egy kavics esett ki a küszöbből. Majd kisvártatva még egy.
Amikor ugyanis kilyukadt a lemez,
az öreg szépen kiöntötte a küszöböt betonnal. Úgy gondolta, ha a
házat elbírja, akkor autónak is jó lesz.
Tőle származik a másik horror megoldás, amit egy autóvásárlás
kapcsán, még a Dobi István úti szabadpiacon lesett el. Alkudozás közben
rátámaszkodott a kocsira, mire fura ropogást hallott, a tulaj arca meg
eltorzult a rémülettől. Lemez helyett celofánból volt az autó több
eleme.
A módszer egyszerű: végy egy szelet, lekvárok eltevéséhez
használatos nagymamacelofánt (a folpack és a nejlonzacskó nem jó,
egyik sem cellulózból van!), vágd formára, áztasd be vízbe, majd
tapaszd rá az előbb alaposan zsírtalanított lemezfelületre a lecsiszolt
lyuk szélén.
Ha ügyesen csináltad, megtapad, kifeszül, készül is az autóbefőtt. A
széleket ezután vékonyan felhordott
Neoflex késtapasszal eldolgozod, száradás után sóhajtásnyit
összecsiszolod, majd jöhet a festék. Ha jó az árnyalat, finom az
aládolgozás, messziről senki meg nem mondja, hogy nem acél. Vigyázat, a
tartóelemek az autó mozgása közben mocorognak, ilyen helyen nem
alkalmas tákolási módszer, mert leesik, mire kiérünk a kocsival a
piacra!
Hasonló, szörnyű átverés, ha
a kocsi alján lévő lyukat vastag, műanyagalapú alvázvédővel húzzuk
át. Régen a kétkomponensű Katepox volt erre kiváló, most a
Bonobit-S elég sűrű, bár a kétkomponenses határozottabb felületet
adott. A fekete trutyi puha, jól tapad, mocorgásra sem esik ki, és ha
nem szurkálják túlságosan, már-már karosszériának néz ki. Pláne olyan
sötét, kontraszttalan felületen, mint egy autóalj.
Mások célszerűbben állnak a dolognak.
Kétkomponensű autókittel (vigyázat, kitt, nem gitt! Amaz ablakra
való, járműbe nem jó) feltöltik a lyukat, lecsiszolják, majd
festik. Nagy folytonossági hiányokat azonban így nem lehet eltüntetni,
mert a kittgöb egyszerűen kiesik. Ilyenkor jön az üvegszálas paplan,
ami erős, porózus - tehát beletömködhető a kitt -, az isten is
lyukáthidalásra teremtette.
Vagy micsoda ez
Az üvegpaplan azonban viszonylag drága, ráadásul nincs is mindig
kéznél. Pótlására kiváló az újságpapír - legjobb a fekete-fehér
napilap, mert az tapad és jól alakítható, de szórólap is megteszi, csak
azzal több a meló. A kittel bekent (zsírtalanított szélű) lyukba
megfelelő méretű papírgalacsint applikálunk, majd további
kitt-papír-kitt rétegekkel kialakítjuk a karosszériaformát. Egy régi
autóm doblemezéből
1998-ban még egészen olvasható, 1984-es
Süddeutsche Zeitung híreket
bányásztam ki, tehát bő tíz évet is kibír az ilyen.
A kittnek azonban van egy baja - más a hangja, mint a lemeznek,
tompább, hiányzik belőle a nagy üregek öblössége. A profi kopogtatók
azonnal meghallják, hogy ott műanyagból készült a kaszni, és ha a
szóban fogó autó nem
Trabant vagy
Corvette, ez
általában nem felfelé mozdítja az ajánlati összeget. Ilyenkor jöhet egy
- khm -
repülőgépgyártásból adaptált módszer, az
epoxiragasztó/alufólia/epoxiragasztó/alufólia szendvics. A
zsírtalanított lyuk szélét jó minőségű epoxiragasztóval
körbespaklizzuk, kap egy szelet alufóliát, majd az első réteg megkötése
után, szemsebészi finomságú mozdulatokkal az egész felületet bekenjük
epoxival, lehetőleg hurka- és göcsörtmentesen. Vigyázat, erősebb
nyomásra a fólia beszakad, kezdhetjük újra az egészet! Erre húzzuk az
újabb réteg alut, majd a végeredménynek kitűzött lemezerősség
függvényében hasonló módon vihetünk fel további rétegeket. Az így
kapott szendvics vékony, viszonylag rugalmas, kopogtatásra (ha nem
hagytunk légbuborékot) egészen lemezszerű hangot ad.
Kiváló megoldás, egy kamaszkori 850-es Fiatom teljes bal hátulját
így formáztam meg. Három évvel később még egyben láttam menni a
nyolcadik gazdánál. Kicsivel később
a Rózsák terén láttam parkolni, akkor már leesett a tojáshéj a
fenekéről, valószínűleg tolatásnál a kerék és a járdaszegély közé
becsípődött gumisárhányó letépte michelangelói remekemet. De ez a kis
hiányosság az akkor éppen benne lakó hajléktalanokat szerintem nem
zavarta - ők élvezték, hogy sportos, metálpiros, sárga
gyorsítócsíkokkal ízlésessé tett két és fél négyzetméteren
lakhatnak
Lépjünk túl a porladó torinói múlton a még menthető vasak irányába.
Következzen az első, már
hunyorítva tisztességesnek nevezhető megoldás, az odapöttyölt
lemezdarab. Persze rettentő csúnya, meg nem is igazán tartós, mert
a széleken megfogott lemez gyorsan rohadásnak indul, és kiszakad, de
legalább már acélból van. Gyors, olcsó, egyszerű, viszont kell hozzá
hegesztőgép.
Hasonló, szintén a lemezmunkák, ám azok közül a célszerszámok nékül
elvégezhetők körébe tartozó barbárság egy öreg szakik által preferált
módszer. Hegesztőgép hiányában a kifurkált javítóelemet apró
csavarokkal, szegecsekkel odafogják a karosszéria még épen maradt
részéhez.
Kémiabúvároknak egy kis mély tartalom: mivel a csavar (szegecs)
fémjének szinte garantáltan alacsonyabb az elektródpotenciálja, mint az
acéllemezé, ezért a lemez azonnal elektrolitikus korrózióba kezd, és
fogy, épp az őt rögzítő kis elemek körül. Röviddel később már csak a
festék és a rozsdatörmelék egymásba akadó szemei tartják a lemezt.
A tisztességes megoldás az elemcsere. A legkorszerűbb módszer: a
javítóelem vonalát követve, annak külső szélénél kisebb íven (vagy
beljebb) elvágjuk a karosszériát, majd a javítóelem szélére peremező
fogóval körben lépcsőt készítünk. A másik elemet a szélétől néhány
milliméterrel beljebb kifurkáljuk, majd a lyukakba pöttyintett
CO-hegesztéssel rögzítjük. Így erős, korrózióra kevésbé érzékeny,
tartós és szép megoldást nyerünk.
Vonalban, élek mentén hegeszteni körülményes és nagy gyakorlatot, jó
hegesztőgépet feltételez, azért nem szokás.
Lánggal foltozni pedig a XXI. században barbárság, mert éveken
belül rommá rohad a lemez. És ha nincs javítóelem, egy ügyes lakatos
sima táblalemezből is ki tudja kalapálni a javítódarabot. De azt már
restaurálásnak hívják, és végtelen távolságban van a házi tákolás
műfajától.
