Taxis kontra buzik

Sean barátom kanadai. Sokfelé élt a világban, többek között itt nálunk, Magyarországon is eltöltött pár évet, az utóbbi időben azonban otthon volt, régen nem láttam. Mikor péntek este jött a telefon, hogy megint itt van Budapesten, nagyon megörültem. Sanyi barátom értem jött, és egy fél óra múlva már boldogan kortyolgattuk a házi köményes pálinkát − amit Sean Erdélyből hozott − a Ráday utcában.

Jó hangulatú este kerekedett. Mikor elfogyott a köményes, lementünk egy közeli pizzériába, ahol a pizza mellé lecsúszott egy két whisky meg rumos kóla is, aztán átmentünk egy borozóba, és megkóstoltunk jó pár pálinkát. Különös szituációkat produkál az élet, a borozóban egyszerre felcsendült egy Brian Adams-sláger, minek következtében Sanyinak és nekem egyszerre derült fel az arcunk, Seannak ugyanebben a pillanatban őszinte, bűnbánó tekintete lett, de kivágta magát. Először is hangosan bocsánatot kért a jelenlévőktől Brian Adams miatt, aztán gyorsan elmondta, ne feledjük, hogy Neil Young, Pamela Anderson és Jim Carrey is kanadai.

Nem tudom, hány óra lehetett pontosan, de már elég későre járt, mikor taxit hívtunk. Megbeszéltük, hogy ezt az estét mihamarabb megismételjük, aztán elváltunk. Beültem a taxiba, előre. A taxis egy hatvanhoz közelítő, fekete bőrkabátos ősz férfi volt, akinek az élet és a nikotin vállvetve vájtak mély barázdákat az arcára. Elmondtam, hová, és már robogtunk is.

Minden flottul ment egészen addig, amíg össze nem futottunk azzal a hatalmas fehér limóval, amit péntek és szombat esténként rendszeresen látni a város különböző pontjain, csak ezúttal nem nagy mellű szőke csajok lógtak ki a tetőablakból, hanem egy táncolva vonagló, mosolygós képű srác. A taxisban ekkor szemmel láthatóan elszakadt valami. Elkezdte szapulni a srácot – a többi autóssal egyébként folyamatosan kurvaanyázott, de a felett elsiklottam, hiszen az standard azoknál, akik nagyon sokat ülnek a volán mögött.

Affektáló hangon elkezdte utánozni a melegeket, majd elmondta, mennyire utálja őket, mert mindig foghegyről beszélnek vele, és kutyába sem veszik. Na, gondoltam, jól beletenyereltem, de nem baj, nem vitatkozni jöttem, csak haza szeretnék érni, szóval inkább nem szóltam egy szót sem, majd csak abbahagyja, de nem. Emberünk egyre jobban belelendült.

– Ezek beszállnak ide, és itt csókolóznak a kocsimban, a jó kurvaanyjukat! Én ezt nem akarom nézni. Maga szerint ez nem undorító? Maga mit csinálna hasonló szituációban?
– Semmit – mondtam, és hallgattam tovább, de ő nem volt elégedett a válasszal. Talán azt gondolta, ilyen formában egyszerűen nem érthettem meg tökéletesen a történetet, ezért egy olyan képbe ágyazta a példázatát, ami nem taxis aggyal is felfogható.
– Gondoljon bele, mit csinálna, ha elmenne moziba, és a maga előtt lévő sorban két buzi csókolózna?
– Semmit – mondtam még egyszer. – Amíg nem köpnek le, ütnek meg vagy rabolnak ki, addig nekem semmi közöm ahhoz, ki mit csinál, ki kit és hogyan szeret – tettem még hozzá, hátha ezzel végleg elvághatom a beszélgetés fonalát.

A taxiban megfagyott a levegő. Emberünk szemmel láthatóan nem örült a válasznak, de befejezte. Nyertem, írhatnám, de nem lenne igaz. Ezt a játszmát már régen elveszítettem. Én csak haza akartam menni csöndben-rendben, egy barátokkal töltött kellemes este emlékeivel az agyamban. És nem akartam arról vitatkozni senkivel, hogy manapság azon a részein a világnak, ahol hamarabb gondolkozhattak és cselekedhettek szabadon az emberek, a gazdasági és politikai élet szereplői közül rengetegen vállalják fel, hogy melegek, de ez igazán senkit sem érdekel, hiszen senkit sem érint, és csak az a fontos, hogy a munkájukat jól végezzék. De nem mondtam semmit, tudom, falra hányt borsó lett volna csupán. És akkor jött a kegyelemdöfés:

– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a taxis.
– Autós újságíró vagyok – feleltem a lehető legrövidebben, hátha nem lesz tovább, de lett.
– És azok mit csinálnak pontosan?
– Autókat próbálnak ki, és leírják róla a véleményüket.
– De hát az nem jó, mert mondjuk, ha egy autót Nyugat-Németországban gyártanak, akkor hogy jön ahhoz egy magyar ember, hogy azt úgy ítélje meg, ahogy kell.
– Úgy, hogy az összes többi modellt, amit Koreában, Japánban, Franciaországban vagy a világ bármely más táján gyártanak, azt is kipróbálom, és egymáshoz viszonyítom őket. Persze mindig lesz olyan ember, aki nem ért majd egyet a cikk tartalmával, de ez így normális, hiszen a cikkeknek csak egy része objektív, a többi az én személyes véleményem.

Erre nem nagyon tudott mit mondani, ennek ellenére éreztem, hogy nem győztem meg. Szerencsére eközben egy Suzuki indokolatlanul lassan ment előttünk, úgyhogy lehetett újra kurvaanyázni, dobtuk hát az újságírós témát is. Miután megelőztük, megint ő vitte tovább a beszélgetés fonalát:

– Ezt a sok gyökér parasztot csak egyetlen módon lehet elviselni: megmondom magának őszintén, én minden reggel műszak után, lefekvés előtt bedobok egy felest, attól megnyugszok, és megbocsátok minden köcsögnek.
– Én úszni szoktam hetente háromszor – válaszoltam –, de biztosan nem rossz a feles sem. Itt balra, és a sarkon álljon meg, legyen szíves.

Nem lettünk országos cimborák. Fizettem, kiszálltam, vettem két mély levegőt, gyorsan átfuttattam még az este túlnyomó részét kitevő kellemes emlékeket az agyamon, bementem a lakásba, gyorsan fogat mostam, és lefeküdtem aludni. Lefekvés előtt azonban elhatároztam, soha többé nem ülök előre. Nem azért, mert minden taxis ilyen, hanem mert van köztük ilyen is, és erre én egyáltalán nem vagyok kíváncsi.