Tettem egy ajánlatot a múltkor Kismartoni Péter kommunikációs igazgatónak a kóspallagi erdőben. Elvinném a Dustert egy kis körútra, oda, ahol gyártják: Romániába. Semmiség az egész, 2–3 ezer kilométer. Ha azt kibírja, tényleg jó kocsi. Gondoltam, elhajt a fenébe, de csak annyit válaszolt: Vigyed! Nem kellett kétszer mondania.
Így kezdődött az ötnapos teszt, amelyre négyfős csapat szerveződött villámgyorsan: Bopat, Sanya, Vitya meg én. Kit mi mozgatott? Sanya és Vitya Erdélyre voltak kíváncsiak, Bopat végig akart tekerni a transzfogarasi szerpentinen, én meg ordás palacsintát szerettem volna enni Gyimesközéplokon. Ez utóbbiból persze nem lett semmi, de legalább van miért visszamenni.
Prológ
Bonyodalmasan indult a történet, amikor el kellett hozni az autót, én épp a VW Tourant és a halakat tanulmányoztam Kölnben. Így Sanya ment el a Renault-hoz a gépért, mondta, hogy én küldtem, ránéztek, látták, hogy rendes gyerek, aláírattak vele egy papírt, hogy hiánytalanul átvette, odaadták neki. Éccaka hoztam át Egerbe, száztíznél elkezdett beremegni, százharmincnál majd' szétesett. Na, mondom, ezzel így nem megyünk sehova. Reggel hívtam a város szombaton is dolgozó gumisát, Pászti Ferit, hogy nézzük meg a kerekeket, mert valami nagyon nem kerek. Lekapta az első kettőt, én meg bedugtam a fejem a kerékdobba: öcsém, minden, de minden tele anyafölddel, még a belső hűtésű féktárcsák furatai is. Rögtön tudtam, hogy ez csak az az autó lehet, amivel Herr Mátyás terepralibajnok abszolválta az off-road bemutatót a sajtónapon. Otthon egyeztettem a rendszámot a fotókon, és tényleg.
Egy órán át bányásztam a vályogot csavarhúzóval, spaknival, kalapáccsal, csákánnyal, légkalapáccsal, dinamittal és drótkefével, közben ügyfelek jöttek-mentek, és mind a Dusternél kötött ki. Beültek előre, beültek hátra, beültek a csomagtartóba, hajtogatták az üléseket, az árát kérdezgették. Lekaptuk a hátsó kerekeket is, azokban meg két, egyenként legalább tízdekás földpogácsát találtunk: ahogy leállították az autót, a felni belsejében összefolyt az anyag, és megszilárdult szépen. Újabb vakargatás, majd lecsapattuk slaggal a díszburkolatot, és elvittem Ferit egy rövid próbaútra, nyilván csak és kizárólag azért, hogy lássuk, megoldottuk-e a problémát.
Az útitársak
Bopat Szlovákiában él, lelkes totalcar-olvasó, és rendszeres kommentelő, ő tette lehetővé, hogy a télen megismerkedjünk a síterepek gépeivel. Pár hete vágott bele egy DeLorean DMC-12 kupé felújításába. Hiába tagadja, tudjuk jól, hogy éjszakánként fluxuskondenzátor után kutat az amerikai licitálós oldalakon.
Sanya grafikus, aki él-hal a nagyvasakért és – lehetőség szerint – gyűjti is őket. Az öreg Mercik értő rajongója, de most épp álmai Cadillacjét építi szabadidejében.
Vitya profi photoshop-varázsló, és szintén mercis. W124-esét napi használatban tartja, dacolva a budapesti forgalom ártalmaival és kockázataival. Mert hát minek vannak a dolgaink, ha nem azért, hogy szolgáljanak bennünket?
Jégeső-show a hasadéknál
Hajnal 6-kor indultunk, hogy aznap még elérjünk Marosvásárhelyig. Én vittem a határig a Dustert, a többiek közben ismerkedtek a miliővel, fészkelődtek az ülésekben, tapogatták a furcsa műanyagokat. Kellemes meglepetésként vettük tudomásul, hogy 130-as tempónál, hatodikban az autó egészen csendes, a motorhang belül egyáltalán nem dízeles, és a szélzaj is elfogadható. Nekem sikerült az, ami az első menetpróbán még nem: megtaláltam a kényelmes üléspozíciót a kemény tömetű, egyszerűen formázott vezetőülésben.
A határon Bopat vette át a vezetést. A Királyhágón átszökkenve betápoltunk egy adag miccset, megcsodáltunk egy óriásplakátot, amelyen 10 500 eurós áron hirdetik a Dustert, majd a körösfői erődtemplomig hajtottunk. Számomra ez jelenti a belépőt Erdélybe: mindig meghatottan járom körbe a falait, és ha csak tehetem, megcsodálom a gyönyörű, festett kazettás famennyezetét is. A határtól Kolozsvárig a nagy forgalmú, országos és európai főútvonalon mentünk, aminek a minősége egész jó, leszámítva néhány váratlanul felbukkanó kátyút. Jó iramban, a gyorsítósávokban dinamikusan előzgetve haladtunk, és a kanyargós szakaszokon kezdtük kapizsgálni, hogy a magas felépítés ellenére egészen jó a Duster úttartása, mérsékelten imbolyog, tartja az ívet, hirtelen kormánymozdulatokra is engedelmesen reagál.
Kolozsvár úgy nézett ki délben, mintha neutronbombát dobtak volna le: a kopár főtéren egy embert sem lehetett találni. Még Mátyás királyt is elbújtatták egy jó nagy fémkonténerbe, amiből csak a lova patái kandikáltak ki alul. A jó királyon kívül minden egyebet eltüntettek a szoborcsoportból, tovább mélyítve ezzel népeink örök és megbonthatatlan barátságát.
Kimenekültünk e vigasztalan miliőből, és egészen Tordáig futottunk, ahol emlékezetből próbáltuk megtalálni a híres-neves hasadékhoz vezető utat. Ez nem ment könnyen, mert az észak-erdélyi autópálya építése miatt elég nagy a felfordulás. Egyszerre egy murvás úton találtuk magunkat, ami egy kis faluba, Bogányba vitt. Ott román–magyar keveréknyelven útbaigazítást kaptunk, és végül csak elkavarodtunk valahogy a hasadék bejáratáig. Ahogy kiszálltunk, és rávetettük magunkat a helyben sütött diós kürtőskalácsra, leszakadt az ég. Csapkodni kezdett a jég, majd sűrűn zuhogott, így szükség volt egy hősre. Mivel a kulcs éppen Sanyánál volt, ő mentette meg az autót a jégveréstől, beállva egy nagy fa alá. Ott üldögélt a viharban vergődő kocsiban, ruhájából diszkréten csöpögött a víz, és miközben megszavaztuk a Nap Hősének, azon imádkoztunk, hogy a sűrűn csapkodó villámok kerüljék el a fát.
Elkerülték, miképpen mi is a tordai hasadékot, mert különben nem értünk volna el időben Vásárhelyre. Azzal vigasztaltam a többieket, hogy úgyis csalódnának, mert a szurdokon átfolyó patak egy csomó szemetet hoz magával, amit szépen lerak a sziklák és a fák közé, így a látvány eléggé illúzióromboló. Még egy megpróbáltatás várt ránk, mielőtt ágyba ájultunk volna: egy névtelen étteremféleségben megettük a világ legrosszabb sült húsát, amit egy olyan pincérnő szervírozott, aki szemmel láthatólag sosem tanulta ezt a szakmát.
A vacsoraszerűség mellett gyors leltárt készítettünk a Dusterrel szerzett jó és rossz tapasztalatainkról. A pozitív oldalon szerepelt, hogy a beltérben elegendő és már-már kényelmes a hely négy felnőtt ember számára még hosszabb távon is, hogy a csomagtartóba gond nélkül belefér ugyanennyi személy úti cucca, hogy a magasan trónoló sofőr jól át tudja tekinteni a forgalmat, hogy a rugózás a nagy kerekek ellenére is szépen kiegyenlíti az úthibákat. A negatívumok közé soroltuk, hogy pár kapcsoló szokatlan helyen található, hogy nem állnak kézre a hátsó övek csatjai, és hogy a légkondi hűvöséből a hátul utazóknak nem sok jut.
Én egy állat vagyok
Vásárhelyi sétával kezdtük a napot, körbejárván a hosszú főteret, ami főutca is egyben, majd a gazdagok villáira is vetettünk egy pillantást, mielőtt egy eurokonform játszótérkomplexum érintésével Segesvárra vitt Vitya. Bejártuk a romjaiból újjáéledő várnegyedet, megcsodáltuk a hegytetőt uraló templomot és az annak kerítésén pózoló, román diáklányokat. Igyekeztünk pozitív életszemléletet csepegtetni a tízéves Biankába, aki népes családja egyetlen kenyérkeresőjeként próbált a turisták apróiból néhány lejt összegyűjteni.
Vettünk ezenkívül egy roppant tréfás kulcstartót, ami úgy megrázza az embert, mint egy komolyabb rendőrségi sokkoló. Ezt nyomban össze is törtem, mert messzire hajítottan ijedtemben, az útitársak kárörvendő nevetése közepette. Kértem az árustól egy másikat, de azóta sem merem megnyomni. Ha van olyan szadista vagy mazochista, akinek kell, szóljon, viheti. Régen az ilyen helyeken kerámiákat, fafaragványokat árultak, ma meg kínai kerti törpékkel, bikinis nőket ábrázoló törülközőkkel és katicabogaras hűtőmágnesekkel van tele minden bazár, hiába na, fejlődik a világ, megállíthatatlanul.
Mi is robogtunk tovább a globalizáció vonatával, illetve hát autójával, ami francia–román tervezés nyomán született, francia és japán alkatrészekből, román munkások munkájával, meg egészen biztosan van benne egy csipetnyi kínai is, semmi nem készül ma a világban kínai alkatrészek nélkül. Mentünk-mendegéltünk, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy jééé, Farkaslakán járunk. Ha már ott voltunk, megnéztük Tamási Áron szülőházát, szerencsénkre épp ott volt Simon Mátyás bácsi, a nagy író unokaöccse. Sok érdekességet mesélt, de azt sajnos nem tudta megmondani, hogy milyen márkájú teherautóval vitték a nagy írót a temetőbe, pedig kétszer is megkérdeztem. Mi se jöttünk rá, hiába stíröltük a szoba falán lógó képet. Amikor kijöttünk, a többiek azt mondták, hogy én egy állat vagyok, pedig szerintem csak állatira kíváncsi. Felmásztunk még a padlásra is Vityával, befeküdni a frissen begyűjtött szénába, mert elkapott a nosztalgia. Jó volt, az viszont már nem annyira, hogy utána a szénaportól egész nap viszketett mindenem.
A Gyilkos-tó felé fordítottuk a kocsi orrát, és miközben a kátyúkat kerülgetve azon töprengtünk, hogy vajon miért kenik le a betonfalú árkokat fáradt olajjal vagy kátránnyal a munkások, hirtelen egy kis fahídra és egy erdei útra lettünk figyelmesek. A meredek földút a bogdáni sípályára vitt föl, naná, hogy fölkaptattunk rajta, hiszen Bopat érdekelt a síbizniszben. Én már tudtam, mire képes terepen a Duster, és most a többiek is ízelítőt kaptak belőle: a hol köves, hol meg sáros, erdészeti munkagépek által összevágott úton a legkisebb erőlködés nélkül feltranszportált bennünket a hegytetőn álló tanyára. Nem értettük, hogyan jutnak fel télen ezeken a durva emelkedőkön a sízők a pálya tetejére, de a rejtélyre gyorsan fény derült: ratrakkal szállítják fel őket, amire egy korlátokkal körülvett platót szereltek.
Ez a szakasz bizonyította, hogy ügyesen sakkoztak a konstruktőrök, amikor a hatfokú váltó szokatlan nyomatékarányait kialakították. A nagyon rövid egyes a felezőt ugyan nem helyettesíti, de nagyon jól jön terepen, ha kis sebességre és nagy nyomatékra van szükség. Ha fékerőelosztót is rendelünk a Dusterbe, a kvázi-felező mellett kvázi-diffizárunk is lesz. A román SUV ettől persze még nem válik Land Roverré, de egészen meglepő produkciókra lesz képes.
A patakátkeléssel színesített terepezés után a többiek élénk tiltakozásától kísérve vettem egy vödör erdei szamócát Korondon, a kihalt bazársor mellett, majd elfogyasztottuk az út legjobb vacsoráját a messze földön híres borzonti Basa Fogadóban, ahol még a kenyeret is helyben sütik. A késői alkonyattal együtt értünk föl a Gyilkos-tóhoz, ahol egy vihar búcsúztatta a nappalt és köszöntötte az éjszakát, akkora áramszünetet okozva, hogy még másnap reggel se volt a panzióban villany, és kiolvadt az összes jégkrém a pultban. Itt a véletlen vezetett rá a Duster egy érdekes hibájára: a központi zár akkor is lelkes kattanással zárja az ajtókat, ha valamelyik történetesen nyitva van. A laza tulaj az ismerős hang hallatán azt hiheti, minden rendben, közben meg a szézám tárva. Ha az erkélyen kihajolva nem vesszük észre, hogy sarkig nyitva a jobb első ajtó, kapott volna a beltér esővizet rendesen.
Ugyanakkor felfedeztük az autó újabb előnyös tulajdonságát is: a legrázósabb úton, a legdurvább kátyúba bezökkenve sem sikerült egy nyúlfarknyi nyisszanást sem kicsikarni a kárpitokból. Ezt már egyenesen a parajelenségek közé soroltuk, és Vitya arra gyanakodott, hogy a sajtónak kiadott autókat külön team preparálta ki a gyárban, mert egy ennyire olcsó járgány ilyen jól megépített egyszerűen nem lehet.
Híd vagyunk zavaros víz fölött
Én jó előre szóltam a srácoknak, hogy a Gyilkos-tótól meg a Békás-szorostól ne várjanak sokat, és ezzel nagy csalódást sikerült megelőzni. Azzal tulajdonképpen nincs bajom, ha időnként újabb fenyőtörzseket szúrnak le a mederbe, hogy fenntartsák a képet, amiről a tó híressé vált, de a part körül rendszertelenül elszórt, összevissza stílusú és állapotú épületek igénytelenséget sugároznak. A Békás-szorosban kialakított bazársoroknál pedig csak egy csúnyább látvány van: a Békás-patakban úszó, itt-ott feltorlódó pillepalackok látványa. Nagy kár, mert a táj gyönyörű lenne, ha nem rondítana bele az ember.
Némi harmóniát keresve lekanyarodtunk egy bekötőútra, amin egészen addig mentünk, amíg favágókba nem ütköztünk. Ketten pakoltak egy pótkocsis szerelvényt: az egyik a daruval sorban megemelte a törzseket, a másik akrobatikus mozdulatokkal lekaszabolta róla az ágakat, a texasi láncfűrészes gyenge kezdő lehetett hozzá képest.
A szoros után nem sokkal egy barátságosan integető rendőrbe futottunk, aki közölte, hogy 50 helyett 70-nel haladtunk, ami roppant helytelen, mert lakott területen vagyunk. Én csak rétet, erdőt meg birkákat láttam, de hát ő nyilván jobban tudja. Segítettem is neki kitölteni a feljelentést, mert ilyen rendes gyerek vagyok, de közben Bopat elmagyarázta, hogy Daciát tesztelünk, így megúsztuk egy figyelmeztetéssel. Természetesen megszavaztuk Bopatnak a Nap Hőse címet, majd örömünkben az első útmenti mosóban lecsutakoltattuk az autót. Rövidesen elértük Piatra Neamtot, ami egy átlagos kinézetű város lenne egy nagyon szép helyen – ha nem dobná fel egy kötélpálya, ami a belvárosból vezet a hegyen levő sípályákhoz. Télen munka után csak bevágja a Piatra Neamt-i ember magát egy kabinba, elhúz a templomtorony mellett meg a helyi menők villái fölött, és már csúszhat is vissza a városba – élni tudni kell, na. Itt volt egy enyhe afférunk is, mert a helyiek nehezményezték, hogy kaján képpel fotózkodunk egy eléggé megviselt állapotban leledző Dacia Lastun előtt. Amikor a Dustert meglátták, megenyhültek – egyébként is, bármerre mentünk, mindenütt forogtak a fejek a kocsi után, nem gondoltam volna, hogy egyszer még egy Daciában kismenőnek fogom érezni magamat.
Piatra Neamtban alkalmunk volt kipróbálni az ABS mellé járó vészfékrásegítőt is. Jelentem, működik, de ez a tény szinte mellékes ahhoz képest, hogy miért taposott teljes erővel Vitya a fékpedálra. Nos, azért, mert egész Romániában bimbóznak a lányok. Konkrétan mellbimbóznak, melltartó nélkül lebegtetik a kebleiket a vékony kis trikók és ingek alatt, és ott a zebrán olyan, de olyan lány bimbózott, hogy percekre megállt mind a négy sávon a forgalom. Remélem, ez a lokális divat rövidesen globálisnak bizonyul, és itthon is vészfékezhetünk nagyokat.
Miután magunkhoz tértünk, ismét a gázpedál kapott főszerepet, mert még világosban el akartunk jutni Gyimesbe. Balcani környékén jól eltévedtünk, de csak mentünk előre, hiába mondta Moha bá, hogy hülyeséget csinálunk, forduljunk vissza. Végül a világ végére értünk, ahol már csak favágók laktak meg ortodox szerzetesek egy kolostorban. Naná, hogy behajtottunk az udvarba, és ők, ahelyett, hogy kidobtak volna, megmutatták a templomot, majd meghívtak ebédre. Nifon atya elmesélte a falakat díszítő mind a száz szent életét, és csöppet sem zavarta, hogy már az ötödiknél elveszítettük a fonalat. Azután felbukkant Josif atya, aki kicsit beszélt magyarul, így a finom csorbaleves és a böjti káposzta mellett kellemesen elbeszélgettünk, hidakat építve zavaros vizek fölött.
Miután Moha bá nagy megkönnyebbülésére visszakecmeregtünk a főútra, meg se álltunk a Gyimesbükkön található, pár éve felújított vasúti őrházig, ami az ezeréves román–magyar határon áll. Itt szép szavakkal és csalfa ígéretekkel rávettük Antal Katalin Renáta szépleányt, hogy támaszkodjon egy fotó erejéig a Dusternek, majd szállásunkra hajtottunk, szerencsére nem a legalább egy méter mély patakon keresztül, pedig a fiúkon látszott, hogy erősen mérlegelik ezt az opciót. A borospataki Boros Panzió Erdély legszebb szálláshelye: régi csángó házakat építettek újjá egy domboldalon, ahonnan a szemközti domboldalon álló régi csángó házakra lehet rálátni. Csomagjainkat hátrahagyva elszaladtunk vacsoráért egy kis vegyesboltba, ahol kiderült, hogy nemcsak hamvas leányokban, de csángó MILF-ekben is erős a kínálat a környéken.
