A Honda nem falrengetően érdekes formatervű autóival szerzett magának hírnevet, de az előző ferde hátú Civic generációval mintha magukra találtak volna. Az űrkomp egyszerű volt, különleges arányai mégis egyedivé és vonzóvá tették. Érzékeny esztétikai egyensúlyt találtak, és az az érzésem, a modellváltásnál a túl nagy akarásban már nem sikerült megtartani. Mekkora pazarlás, hisz így sok vásárló el sem jut majd addig, hogy közelebbről is megismerje a Civic tulajdonságait. Pedig megérdemelné.
A probléma gyökere, hogy az új Civic nem is annyira új. Nem tudni, hogy a gazdasági válság okozta spórolási kényszerből vagy más okból, de a Honda megtartotta az előző modell alapjait – a tetővonal, az ajtók arányai, a teljes padlólemez és a teherviselő elemek mind a régiek. A formatervezőknek nem maradhatott sok mozgásterük, így viszont a néhány felületen, amelyet átszabhattak, erőteljes stílusbeli változtatásokat hajtottak végre. Ha innen nézzük, érthető a végeredmény.
Szemből a lámpa-hűtőmaszk egység ragadja meg a tekintetet. A két csápot vagy szarvat formázó sziluett a tesztautón nem ütközött ki a szürkésbarnametál alapszín miatt – világos alapon nyilván sokkal nagyobbat ütne –, de a rövid orron így is megdöbbentő látvány. Mintha valamilyen tengeri élőlény tapadt volna a gép amúgy egyszerű vonalú orrára, és lassanként beledolgozta volna magát az eredeti formába.
Ha az orr-részen nyomokban fel is fedezhető egyfajta tervezői koncepció, nem látszik, hogy hátrébb ugyanezt próbálták volna folytatni. Az autó oldalán a kerekek feletti, szabálytalan ívű élekkel igyekeztek mozgalmasabbá tenni a korábban sima felületeket, hátul a kétrészes hátsó ablak közepén összekötött, a karosszéria síkjából jócskán kilógó lámpák szúrnak szemet. Az amúgy is elütő régi és az új részleteket mintha meg sem próbálták volna összerendezni. A hátsó lámpák előrelógó csúcsa nincs vonalban az ablakok alsó élével – pedig ez csak egy-két centin múlt volna –, az oldalsó díszélek elhelyezkedése pedig semmilyen összefüggést nem mutat a kerékívekkel vagy épp a tető és az ablakok ívével.
Tovább rombolja az összhangot, hogy az újabb részletek stílusa sem mutat egységes képet. Az áramvonalas hátsó lámpák oldalán cápakopoltyú-szerű díszítést találunk, ami egyértelműen rímel a cápauszonynak álcázott rádióantennával. Néhány centivel odébb, tanksapkafedél híján viszont a versenyautók benzinbetöltő nyílásának gyenge imitációját találjuk, amely ezüst színével és gépszerű részleteivel töri meg a megkezdett tengeriragadozó-témát.
A továbbfejlesztés a formatervnél nem vált be igazán, de az alapok megtartása előnyöket is hordoz. Így a Honda mérnökei arra fordíthatták szakértelmük javát, hogy a részleteket tökéletesítsék. A gyáriak dicsekedtek is a bemutató idején, hogy menet- és zajkomfortban, illetve az anyagok és az összeszerelés minőségében egyszerre kétgenerációnyit léptek előre. És bár az ilyesmit általában a marketingesek kötelező túlzásai közé szokás sorolni, az ötajtós Civic közelebbről megnézve valóban határozottan jó minőségű autó.
Ez persze csak apránként derül ki. Az első kellemes benyomások beszálláskor értek. Már az ajtó is finoman csukódik, belül pedig hamar feltűnt, hogy minden jól illeszkedik, és az anyagok is az igényesebb fajtából valók. Nemrég volt nálam az amerikai ízlésre szabott négyajtós szedán, kemény műanyagjaival és masszív, de olcsónak tűnő kárpitjaival; ahhoz képest az Európára belőtt ötajtós hatalmas lépés az igényes megoldások irányába. Itt a műszerfal nagy része puhább, kellemesebb tapintású műanyagokból van, és mintha az összeszerelés minősége is jobb lenne, ahogy az ülések plüssbevonata is otthonosabb.
Az eltérések azért is feltűnőek, mert a műszerfal elrendezése amúgy szinte teljesen azonos, csak a körítés más. Az ötajtósban jobban körbeöleli az első üléseket az ajtó és a középkonzol, ívesebbek a formák és visszafogottabbak a díszítőelemek, de itt is visszaköszön az emeletes elrendezés. A kormány mögött a fordulatszámmérő és néhány visszajelző műszer, illetve lámpa kapott helyet, a digitális sebességmérő és az információs kijelző viszont a szélvédő alá került. A kapcsolók a középkonzolon, de még a kormányon is ugyanott vannak, könnyen átlátható és megszokható rendben.
Hátul viszont teljesen más a két autó: az űrkomp-Civic öröksége, hogy a hátul ülőknek nem jut igazán nagy fejtér, az ajtónyílások kifejezetten kicsik, az ablakok pedig lőrésszerűvé szűkülnek. Bár a hely látszatra nem krónikusan kevés, magasabb felnőtteket nem érdemes hátra ültetni, nem fogják szeretni. A hátsó rész kialakítása ezenfelül a kilátást is hátrányosan befolyásolja: a vaskos hátsó tetőoszlopok és a vízszintesen osztott hátsó ablak nagy holttereket eredményez.
Szintén örökség a hátsó rész kiváló variálhatósága. A csomagtartó eleve elég nagy – a gyári adat 477 liter –, és bár az ötödik ajtó pereme nem igazán alacsony és a nyílás sem valami széles, a bővítés lehetőségei ellensúlyozzák ezt. A hátsó üléssor 2:3 arányban dönthető, és ilyenkor nem csak a támla billen, de az ülőlap is lejjebb ereszkedik, ami tökéletes sík felületet eredményez. Ezenfelül az ülőlap felfelé is hajtható, ami magasabb tárgyak szállításánál jöhet jól igazán, a pótkerék helyén pedig jó nagy csempészrekeszt találunk.
Milyen a Civic menet közben? Lapozzon, és megtudja.
